A mélypont

Nyomtatóbarát változat
Ökológiai megtérés 2.

Előző cikkünkben, nagyböjt első hetében arról elmélkedtünk, mennyire szükséges eljutnunk annak felismerésére, hogy életünket nem fenntartható módon rendeztük be – akár Isten törvénye, akár pedig az ökológiai fenntarthatóság szempontjából.

Az a felismerés azonban, hogy „rossz irányba haladunk”, még nem jelenti azt, hogy nem megyünk tovább. Nem magától értetődő, hogy a hibás irányt észrevéve azonnal lefékezünk, megállunk, esetleg elkanyarodunk. Bár ésszerű lenne, mégsem magától értetődő, hogy az ilyen (vagy egyébként bármilyen!) felismerést azonnal megfelelő elhatározás és tett követi.

Így van ez a lelki élet terén és a környezethez való viszonyunkban is. A lefelé csúszó ember, bár külső szemmel nézve világos, hogy azonnal változtatnia kellene magatartásán, gyakran csak tovább halad a romlás felé.

Jézus példázatában a tékozló fiú olyan mélyre süllyed, ami egy hívő zsidó embernek szinte elképzelhetetlen – sertéseket őriz nyomorogva egy idegen birtokán. Ez a kép szimbolikusan sűríti magába a tapasztalatot: bár nem lenne szükségszerű, ennek ellenére nem ritka, hogy el kell jutnunk a lejtő aljáig ahhoz, hogy ráébredjünk elrontott helyzetünkre, és benne a saját felelősségünkre.

***

A környezetpusztítás útján önmaga életfeltételeit romboló emberiség esetében is ilyen a helyzet. Csakhogy míg az egyén erkölcsi állapotával kapcsolatban mondhattuk azt, hogy a másik ember zsákutcája „külső szemmel” sokszor világosan felismerhető (ez a pozíció persze nem érzéketlenséget jelent az illető felé, hanem inkább előnyt a segíteni tudásban), addig a Föld esetében van egy nagy bökkenő: itt egyikünk sem „külső szemlélő”. Mindannyian ugyanazon a hajón utazunk, mindannyian „belül” vagyunk.

Persze helyettesíthetjük az előző megállapításban szereplő „külső szemlélőt” más kifejezéssel is. Például mondhatjuk: „józanul nézve” világos, hogy változtatni kellene. És vannak is kétségtelenül olyanok, akik erre képesek. Ezután az lesz a kérdés: miért nem tud mindenki józanul tekinteni az emberiség és a környezet helyzetére? Igaz, tudjuk, hogy saját állapotát az embernek nem könnyű kívülről látnia. Ugyanakkor a tét is nagyobb: ha az emberiség környezeti értelemben eljut a „lejtő aljára”, onnan nagy valószínűséggel nincs visszaút. Legalábbis számunkra; az, hogy az ökoszisztémák (hosszú idő alatt) újra egyensúlyba tudnak kerülni – jó eséllyel nagyjából nélkülünk –, az emberi civilizáció számára sovány vigasz.

Hogy ne jusson el az emberiség egésze – a természeti környezetet, számtalan más létezőt is veszélyeztetve – a teljes mélypontra, abban segíthet az, ha egyénileg minél előbb felismerjük a „lejtő alján létünket”.

***

A mélyponton lenni, a kiúttalanságot felismerni keserű állapot. Egyrészt nem mindig úgy jelentkezik, hogy azt mondanánk magunknak: ennél már nincs lejjebb. Ellenkezőleg: lehet, hogy azt éljük át, hogy innentől már a szabadesés következik a feneketlen, sötét mélységbe. Másrészt pedig a lejtő aljának felismerése, ha adott esetben egyértelmű és bizonyos értelemben szilárd, elrugaszkodási pontot kínáló tapasztalat is, elkeseredést okozhat, ha nem látjuk azt, hogy merre lehetne onnan kitörni.

A tékozló fiú számára nagy kegyelem, hogy van mire visszaemlékeznie. Szíve legmélyéből fakadhat fel az elhatározás: „Felkelek és Atyámhoz megyek”. Ha van Atya, akkor van kihez indulni felfelé.

A környezeti válság tekintetében sokak számára mintha ebben állna a legnagyobb reménytelenség. Vajon van-e megoldás? Képes-e az ember, az emberiség gyökeresen mást tenni, mint amit eddig tett? Van-e működőképes másik modell a „világhasználatra”? Van-e értelmes cél, és hozzá járható út? Fel lehet rajzolni úgy az emberiség történetét, hogy erre nemleges legyen a válasz. Igaz, úgy is, hogy lássék a fény. Az efölött érzett kétségek mindazonáltal megbéníthatják vagy akár agresszívvá is tehetik a kétségbeesett embereket vagy csoportokat.

***

A közösség amúgy is kulcskérdés lehet a megtérési folyamat mélypontján. A társadalmi csoportok megszokásai, közmegegyezései néha ugyan lehúzó, a változástól visszatartó erőt is jelenthetnek. Viszont egy bátorító közösség segíthet az igazság felismerésében és kimondásában is, még akkor is, ha az nehéz. Jó elhatározásainkat egymás „kezébe” ígéretként letéve azok nagyobb szilárdságot kapnak. Ha pedig csak egy kis csoport is elkezd összefogva, a jóban megegyezve tudatosan „felfelé” törekedni, új megegyezéseket létrehozva maguk között és felerősítve a pozitív tapasztalatokat, az nagy erővé válhat a velük találkozóknak egy gyökeres fordulathoz.

Mindezt az erőt nem is elsősorban a nagy létszám nyújtja egy közösség esetében, hanem a benne rejlő, általa kínált – akár csak néhányakkal megélt – őszinte kapcsolatok. A mélypont fordulóponttá válását teheti lehetővé, ha újra felfedezzük a bizalmat, és azokat az embereket, akik talán mindig is bíztak bennünk.

***

Nem az a helyes megoldás, ha a legelső adódó szalmaszálba kapaszkodva megpróbáljuk kirántani magunkat a helyzetből. Ez a kapkodás valójában felszínes látszatmegoldás is lehet, amely sokszor inkább még a helyzettel való őszinte szembenézés szükségességének elhessegetését szolgálja. Meg kell adnunk magunknak az időt arra, hogy megérlelődjön bennünk a szilárd döntés.

A környezetvédelem terén elég gyakori, hogy a problémákra ráébredő ember az első biztató hírekbe, jól hangzó technikai újítások bejelentésébe kapaszkodik. „Megtalálták az éghajlatváltozás ellenszerét”, „Zseniális eljárást fejlesztettek ki a szén-dioxid megkötésére”, „Ez a találmány megmentheti az emberiséget” – hasonló szalagcímekkel szinte hetente találkozhatunk a médiában. Ezek egyrészt annak a jelei, hogy sokakat foglalkoztat már a kérdés, sokan érzik úgy, hogy a mélyponton vagyunk – ezért érdemes az újságoknak ilyen témájú cikkeket a címoldalra tenni. De jó barométerként azt is mutatják, hogy sokan gyors megoldásokkal, a technikába vetett bizalommal igyekeznek az első ijedtségtől minél hamarabb megszabadulni. Ez pedig végső soron elodázza a saját felelősség, a saját, személyes ökológiai megtérés szükségességének felismerését.

***

Időt és energiát kell szánnunk arra, hogy őszintén megvizsgáljuk és kimondjuk valós helyzetünket. Az egyház gyakorlatában ennek eszköze a bűnbocsánat szentsége, a szentgyónás. Sokan ódzkodnak tőle, vagy – teljesen félreértve – a „papok által kitalált praktikának”, esetleg egyfajta „lelki kínzóeszköznek” tekintik.

Pedig a bűnbánat és a neki keretet adó szentség nem annyira kötelezettség, mint egy Istentől felkínált, boldogító lehetőség. Ha úgy tekintünk rá, hogy általa módunk van megszabadulni attól, ami legjobban nyomaszt, és amitől semmilyen emberi megoldás nem tudna minket szabaddá tenni – lelkünk terheitől –, akkor sokkal inkább hálásak kezdünk lenni érte. Így az is érthetővé válik, hogy a kísértő, akinek érdeke, hogy az ember ne fordítson hátat bűneinek, igyekszik ezt az eszközt megutáltatni velünk. Az előbb említett – jórészt alaptalan, vagy felnagyított – félelmek, ellenérzések neki gyanúsan „jól jönnek”. Élhetünk a gyanúperrel, hogy igyekszik is erősíteni őket...

Egyébként minden megújulási folyamatnak része a valóság kimondásának „rítusa”. Például az Anonim Alkoholisták egyfajta szertartásossággal kezdik így mondandójukat összejöveteleik elején a bemutatkozó körben: „X vagyok, alkoholista”. Nem engedik elszakadni tagjaikat a valóságtól, mert tudják, hogy csak abból kiindulva lehet igazi változást elérni.

***

A Föld ökológiai állapota és az ebben fennálló felelősségünk terén szintén kikerülhetetlen ez az önvizsgálat és őszinte kimondás. Sok alapos, láttató elemzést találhatunk, melyek pontosan világítanak rá azokra a tényekre, melyeket a tudomány képes átlátni. Az 1972-es Meadows-jelentéstől kezdve (A növekedés határai) a pápák enciklikáin át a jelenkorban, hazánkban Hetesi Zsolt publikációiig, különböző előadásaiig (például: Ébresztő! A fele elfogyott!) – de ismét utalhatunk dr. Nemes Csaba honlapunkon nemrég közzétett összeállítására is – sok olyan bemutatás létezik, mely őszintén tárja fel a realitást.

Ám ezekkel a vészjelzésekkel ugyanaz a helyzet, amit már az előbbiekben láttunk a hibás irányba haladás felismerésével kapcsolatban: nem hatnak automatikusan. Van olyan elgondolás, mely szerint azzal lehet embereket a megtérésre rávenni, ha „beleverjük az orrukat a sárba”, erőnek erejével rájuk olvassuk, hogy a mélységben vannak. Valóban voltak ilyen megtérők a történelemben, ám ennek a módszernek egyrészt az etikussága, másrészt a tartóssága elég kétes. Akármilyen nehézkesnek tűnik is, nem lehet kikerülni, hogy saját magunk lássuk be, ismerjük fel valós helyzetünket. A felsorolt érvelések sokat segíthetnek ennek megalapozásában, de végső soron nekünk kell kimondanunk: ezek az üzenetek rólam szólnak, az ökológiai krízis megoldása – számomra és azok számára, akikért felelős vagyok – rajtam múlik. A mélyponton én vagyok.

***

Rossz szokásaink elhagyása, a fenntarthatóság felé való elindulásunk végső soron tehát radikális döntéseket kíván. Nem maradhatunk meg a mélyben. Le kell számolnunk azzal, hogy aktuális életformánkat, megszokásainkat próbáljuk meg újabb és újabb kifogásokkal és technikákkal megindokolni és elfogadhatónak beállítani. Határozott döntést kell hoznunk az elindulásra onnan. A mi szívünkben is meg kell születnie a döntésnek, és el kell hangzania a mondatnak: „Felkelek és Atyámhoz megyek”.

***

Javasolt kérdések:

– Voltam-e már a mélyponton életem során valamilyen értelemben?

– Ha igen, akkor mi segített elmozdulni onnan?

– Milyen felismerésekre érzem, hogy hív az idei nagyböjt?

***

Pilinszky János: A pokol hetedik köre

A pokol első, második,
harmadik, negyedik köre,
majd az ötödik, hatodik
és végül is a legutolsó.

Itthon vagyok.
Engedd, hogy lepihenjek
és meggörbűlve elaludjak végre,
hiszen itt is jelen vagy. 

 

Pilinszky János: A mélypont ünnepélye

Az ólak véres melegében
ki mer olvasni?
És ki mer
a lemenő nap szálkamezejében,
az ég dagálya és
a föld apálya idején
útrakelni, akárhová?

Ki mer
csukott szemmel megállani
ama mélyponton,
ott, ahol
mindíg akad egy utolsó legyintés,
háztető,
gyönyörü arc, vagy akár
egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?

Ki tud
nyugodt szívvel belesimúlni
az álomba, mely túlcsap a gyerekkor
keservein s a tengert
marék vízként arcához emeli? 

 

József Attila: Nem emel föl

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.

Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.

Tudod, szivem mily kisgyerek -
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.

Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.

Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.

 

Keresés
Programajánló
Bejelentkezés