Remény a hitben

Nyomtatóbarát változat

Épp miután megkezdtük ezt az adventi cikksorozatunkat, melynek témája: a remény a teremtett világ iránt magát felelősnek érző keresztény ember szemével, Ferenc pápa új katekézissorozatot kezdett Rómában Szent Péter téri általános kihallgatásain, s ezek témájául – a reményt választotta. Mintha csak meg akarta volna segíteni elmélkedésünket… Kézenfekvő, hogy Ádvent utolsó hetében a remény keresztény tartalmáról, a hittel való összefüggéseiről elmélkedve az ő gondolataiból induljunk ki.

Első katekézisében december 7-én többek között ezt mondta: „A remény a kicsinyek erénye! A nagyok, a megelégedettek nem ismerik a reményt, nem tudják, mi az.” Nem szokatlan, hogy Ferenc pápa mindenben a kicsinyek, a szegények, a kitaszítottak szempontjait látja meg elsősorban, és nekik ad elsőbbséget. De miért tartja Ferenc pápa a szegények erényének a reményt, és miért állítja, hogy a „nagyok” nem ismerik azt? Azért, mert akinek nincs szüksége semmire (vagy legalábbis így érzi, mert úgy bástyázza körül magát evilág dolgaival, hogy ideig-óráig ezzel tudja ámítani magát), annak nincs miben, nincs miért reménykednie. A remény mindig valamilyen jövőre vonatkozó vágyat foglal magában, és akinek nincs hiánya, az nem vágyakozik, így pedig nem is reménykedik. Csak annak számára érték a remény, akinek van mire várnia. Talán jobban érthető így az is, hogy sok gazdag, a világ javait habzsolva használó, és a rászorultság gondolatát magától minden formában elutasító embertársunk miért reménytelen, és így végül miért boldogtalan gazdagsága ellenére is.

De mielőtt sajnálni kezdenénk a gazdagokat, akik így mintha helyzetük folytán reménytelenségre lennének ítélve, fontos felidéznünk azt is, hogy az élet végességével, a szenvedéssel, a halállal való szembesülést valójában egyetlen ember sem kerülheti el. Ha pedig a(z önmagát) gazdag(nak látó) ember ebben a szembesülésben egyszersmind Krisztussal is találkozik; ha megismeri az evangélium válaszát ezekre az egyetemes, minden embert érintő hiányokra, és el is fogadja, hogy Jézus szemével tekintve – földi, viszonylagos gazdagsága ellenére – ő is kicsi, voltaképpen semmi, akkor neki is esélye van elkezdeni vágyakozni, és ezáltal reménykedni is.

A remény tehát a rászorulóknak, az önmagukat befejezetlennek tudóknak adatik meg, és őket emeli fel – ezért mondja Ferenc pápa, hogy ez a „kicsinyek erénye”. Ha pedig felidézzük, hogy a pápa a Laudato si' enciklikában „a bolygó szegényeinek” és magának a Földnek törékenységét mennyire kiemelten állítja párhuzamba egymással (például mindjárt a 2. pontban: „Ezért a legelhagyatottabb és legsanyargatottabb szegények közé sorolhatjuk a mi elnyomott és elpusztított Földünket”), akkor kézenfekvő arra gondolnunk, hogy a „szegények reménye” mintájára beszélhetünk a „megsebzett teremtés reményéről” is. Erről pedig eszünkbe kell hogy jusson Pál apostol Rómaiakhoz írt levelének részlete, melyre egyébként Ferenc pápa is utal a Laudato si' előbb idézett mondata után: „Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását. A természet ugyanis mulandóságnak van alávetve, nem mert akarja, hanem amiatt, aki abban a reményben vetette alá, hogy a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik mindmáig. De nemcsak az, hanem mi magunk is, akik bensőnkben hordozzuk a Lélek zsengéjét, sóhajtozunk, és várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását. Mert megváltásunk még reménybeli.” (Róm 8, 19-24)

Maga Szent Pál tehát az, aki „a természet reménye” kifejezést megalapozza, és összekapcsolja azt az ember Krisztusba vetett hitével és istengyermekségével. Amikor felismerjük saját „rászorultságunkat a reményre”, akkor tehát ebbe a felismerésbe, „sóhajtozásba” és reménykedésbe mintegy magunkkal visszük a teremtett világot is. Ám nem lennénk következetesek és nem teljesítenénk Istentől kapott „gondnoki” küldetésünket a világban, ha a sóvárgásunkra, sóhajtozásunkra kapott választ, Krisztus szeretetét nem közölnénk azokkal, akik nevében, akikkel együtt a kérést megfogalmaztuk: a szegényekkel és a többi teremtményekkel. Vagyis elmondhatjuk: a keresztény, természetfölötti, „abszolút” remény megismerése kötelez minket a hitben a szegényekhez és a teremtett világhoz való elkötelezettebb odafordulásra.

Egyik előző heti cikkünkben megpróbáltuk számba venni a remény szó világi értelmezéseit. Már ott is szóba került egy fontos különbségtétel: „A csapda az, hogy sokszor az ember nem remél, hanem fantáziál.” Ferenc pápa első katekézisének mindjárt az elején szintén tesz egy hasonló megkülönböztetést: „Roppant fontos dologról van szó, a remény ugyanis nem csal meg. Az optimizmus megcsal, de a remény nem.” Természetesen örömteli az is, ha valaki optimista. Áder János köztársasági elnök úr nemrégiben egy környezetvédelmi témájú interjúban hosszan fejtegette a választ arra a kérdésre, hogy ő maga inkább pesszimista vagy inkább optimista a klímaváltozás megállításának esélyét illetően. Természetesen jó, hogy az optimizmus mellett voksolt; azonban Ferenc pápa figyelmeztetését figyelembe véve keresztényként ehhez azt is hozzá kell tennünk: önmagában az optimizmus mint magatartási sajátosság nem szilárd alapja semminek. Akkor lehetünk megalapozottan optimisták, ha van olyan Reményünk, amely, Aki biztosan nem csal meg, mert már bizonyított: erősebbnek bizonyult a halálnál.

Ez az oka annak, hogy Krisztus tanítványai igazában nem a mindennapi, gyakorlati reménykedésekből indulnak ki, hanem Jézus Krisztusból, aki meghalt és feltámadt, és akinek ezért bátran elhihetjük azt, amit az embernek ígér, azt, aminek remélésére meghív bennünket. XVI. Benedek pápa a reményről szóló gyönyörű és nagyon mély enciklikájának, a Spe salvi kezdetűnek 27. pontjában így fogalmazza meg ezt: „Aki nem ismeri Istent, lehet, hogy sokféle reménye van, de végső soron remény nélkül, a nagy, az egész életet hordozó remény nélkül él.” Krisztusnak a halál és minden rossz, minden bűn fölötti győzelme az az „egész életet hordozó” remény, amire aztán mindennapi egyedi reményeinket is joggal alapozhatjuk.

Ebben az enciklikában Benedek pápa egy alapos és nagy horderejű érvelést is bemutat a fenti állítás megalapozásaként. Így ír:

Tegyük föl újra a kérdést: Mit remélhetünk? És mit nem remélhetünk? Először azt kell megállapítunk, hogy az állandóan növekvő haladás csak anyagi téren lehetséges. Itt ugyanis az anyag struktúráinak növekedő ismerete és az ennek megfelelő újabb és újabb találmányok folyamatossá teszik a haladást a természeten való egyre nagyobb uralkodás felé. Az erkölcsi tudat és az erkölcsi döntés területén azonban ilyenfajta folyamatosság nincsen, azon egyszerű oknál fogva, hogy az ember szabadsága mindig új, és a döntéseit mindig újra meg kell hoznia. (...) Az új nemzedékek építhetnek az előzők ismereteire és tapasztalataira, és meríthetnek az egész emberiség erkölcsi kincstárából. De meg is tagadhatják azt, hiszen nem rendelkezhetnek ugyanazzal az evidenciával, mint az anyagi találmányok. Az emberiség erkölcsi kincstára nem úgy van jelen, mint a készülékek, melyeket az ember használ, hanem a szabadsághoz intézett felhívásként és számára adott lehetőségként. (…) Az emberi dolgok helyes állapotát, a jó világot nem lehet egyszerűen struktúrák által biztosítani, bármilyen jók legyenek is azok. (…) Aki végleges és örökre megmaradó jobb világot ígér, hamis ígéretet tesz; figyelmen kívül hagyja az emberi szabadságot.” (Spe Salvi 24.) „Az embernek sok kisebb-nagyobb reménye van napról napra – élete különböző szakaszainak megfelelő különféle remények. Néha úgy tűnik, hogy e remények egyike teljesen kitölti, s ezek után nincs szüksége további reményekre. (…) Ha ezek a remények beteljesednek, megmutatkozik, hogy ez nem minden. Megmutatkozik, hogy szükség van egy mindezek fölötti reményre. Hogy csak valami végtelen elégítheti ki az embert, ami mindig több, mint az, amit valaha is elérhet.” (Spe Salvi 30.)

Első olvasásra úgy tűnhet, hogy ebben az érvelésben Benedek pápa a korlátlan technikai fejlődés lehetősége mellett érvel, ami pedig, mint tudjuk, ellentétben áll a fenntarthatóság elvével. Valójában azonban nem ez gondolatmenetének üzenete: nem az abszolút és korlátlan haladást állítja, csupán a tudományos és technikai haladás eredményeinek egymásra épülő jellegét hangsúlyozza. Igazi mondanivalója viszont épp az, hogy ez az elképzelés és az ebbe vetett reménykedés csalóka, elégtelen, és semmiképp nem ér fel az örök távlattal. A technikai vívmányokba, megoldásokba vetett evilági reményt mindenképp felülmúlja – és gondolkodásunkban is felül kell hogy múlja – a hitből fakadó remény, amelyhez viszont nem a sikerek, a tudás vagy az ügyes megoldások, eredmények felhalmozása vezet el bennünket, hanem erkölcsi jellegű; a jó és a rossz közötti választással, döntéssel van kapcsolatban, és az örök életre vonatkozó várakozásra épül. Ezért viszont – érvel a pápa – nem is lehet egyszer s mindenkorra megszerezni, hanem folyamatosan újra és újra szabadon és tudatosan döntenünk kell mellette. A technika, az emberi alkotások, a nagyreményű megoldási próbálkozások terén elszenvedett kudarcokat pedig végső soron csak az „örök remény” ellensúlyozhatja, és az értük folytatott küzdelmet csak az teheti távlatossá.

A Megtestesülés ünnepén, karácsonykor reményünknek ezt a biztos alapját, Isten mindent felülmúló, minden emberi reményt is meghaladó szeretetét ünnepeljük. Legyen ez a Remény – Jézus Krisztus – örömünk oka és elkötelezettségünk szilárd alapja embertársaink és az egész ránk bízott világ felé – az eljövendő új ég és új föld reményében!

Keresés
Programajánló
Bejelentkezés