Új felfogás és új kultúra szükséges, amely az ember teremtésben elfoglalt központi helyzetén alapul.
Új felfogás és új kultúra szükséges, amely az ember teremtésben elfoglalt központi helyzetén alapul.
II. János Pál pápa és I. Bartholomeiosz pátriárka Velencei Közös Nyilatkozatából, 2002. június 10.
A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezen a héten azon gondolkozhatunk el, hogy jó testvérei vagyunk-e a ránk bízott természetnek.
A Tordák magas Duna-vízállásnál (Szentendrei-sziget), 2014. május 19-én
„Áldjon, én Uram, a mi öcsénk, a Szél,
s az Ég s a Lég s a Hó s a Hő s a derűs és borús Idő,
kik által éltetsz mindent, ami él.
Áldjon én Uram, húgunk, a Víz,
oly hasznos, tiszta, jóleső, alázatos és kedves ő.”
(Szent Ferenc: Naphimnusz, fordította: Dsida Jenő)
Szent Ferenc értékrendjében a Nap, a Hold, a Tűz, a Víz, a Szél és Földanya nénénk nagy családjába tartozik az ember is, és a hatalmas természeti elemek mind a maguk módján, de együtt dicsőítik a Teremtőt. Ebben a csodálatos képben a teremtett világ harmóniában él, ujjongó örömben és testvéri szeretetben. Az idei aszályos március után, a szárító szeleket és a föld mélyére húzódó vizeket szemlélve úgy tűnik, egy egészen más világ vesz már körül bennünket. Mi vezetett az évszázadok óta nagyjából kiszámítható időjárásunk megbomlásához?
A víz értékéről mostanában egyre többet beszélnek a közgazdászok. Kétféle megközelítésben is hallhatunk róla. Egyrészt a földben rejtőző édesvízkészletekkel számolnak, amit a „kincs” fogalmával illetnek, és persze kiaknázást emlegetnek. Valahogy hozzáférünk, aztán eladjuk, amíg csak tart a készlet… A másik, amikor „természeti erőforrás” lesz belőle, és úgy teszünk, mintha a forrás kiapadhatatlan lenne, mert nem járjuk végig gondolatban a víz útját, így nem a teljes körforgást látjuk, hanem annak csak egy rövid szakaszát.
De mi is táplálja valójában a forrásokat, honnan van a Kárpát-medence sokat emlegetett édesvízkincse? Ismerkedjünk meg a Tisza-táj vízgazdálkodásának példájával, Molnár Géza gondolatait követve.
A növényföldrajz tudománya már régen felismerte, hogy egy tájegység természetes növénytakarójának összetétele a csapadék átlagos évi mennyiségétől függ. Az Alföldön ez az érték 4–600 milliméter. Ez a vízmennyiség a sztyeppe, a félsivatag kialakulását teszi lehetővé. Viszont a tájat hosszú évezredeken keresztül, tartósan olyan erdőtársulások borították, amelyek létrejöttéhez, fennmaradásához 800 milliméter éves csapadék szükséges. Honnan származik a vízmennyiség másik fele? A folyók szállították, mint ma is, a Kárpátok koszorújából. De hát se vízlépcső, se „vésztározó” – miért nem lépett ki a déli határokon, csakúgy, mint manapság?
A folyókat gazdagon szegélyező galériaerdők, puhafaligetek rügyfakadása pontosan arra az időre esett tavasszal, amikor a hegyekben az alacsonyabb részeken megindult a hóolvadás. Amíg még ott se vágták ki az erdőket, a szabályozatlan folyó szélesen kanyarogva, lassan elterülve átitatta az egész árteret vízzel, és a fák hatalmas mennyiségben tudták felszívni, törzsükben, lombkoronájukban, az avar vastag szivacsában megtartani. Ahogy a folyótól távolabbi részeket borító keményfaligetek is ébredezni kezdtek, megérkeztek az újabb víztömegek a Kárpátok csúcsairól, és azok az erdők is kilombosodtak, megtartva a második árhullám vizét is. Az égből érkező májusi esőket már a zöld erdő fogadta, lombkoronáján át lassan szivárgott a víz a földre, az avarban, az állandóan borított talajban raktározódott. A fák között, széltől, naptól lombsátorral védve megmaradt a pára, a csapadékvíz.
Nyáron aztán az ártéren elkószált vízerecskék a magasabban fekvő területeken megfordultak, elindultak vissza a folyóba, vitték a kiöntések langyos vizében felnőtt halszaporulat új nemzedékét is. Az erdők a melegben párologtatni kezdtek, a pára felhővé gomolyodott, és – hála az uralkodó széliránynak – elszállt, vissza északra, megöntözve a Tisza forrásvidékét, így zárult a vízkörforgás.
A legjobb víztározó tehát nem egy kibetonozott teknő, hanem maga a növényvilág, a fák teste, az avar, a humusz. És nem szivattyúkkal nyerhető ki belőle a víz, hanem a növényzetben felfelé mozog, az ozmózis csodálatos erejével, a gravitáció ellenében. Amíg az ártéri tájgazdálkodás működött, halban, gyümölcsben, legelőkben, kaszálókban bővelkedett folyóink környéke, és eltartotta, táplálta a faluközösségeket. A víz ajándékként érkezett a hegyekből, és a fokgazdálkodás [ártéri gazdálkodás – a szerk.] csínját-bínját jól ismerő, hozzáértő ember örömmel fogadta, messze kivezette a mederből, segítette szétterülését, majd később visszatérését a mederbe.
A titok tehát ennyi volt, az alföldi őshonos növényzet a vizet csak részben kapta csapadék formájában, a többit az erdők saját „testükön” áramoltatták keresztül. Ez volt benne a csodálatos, hogy a folyóvíz a fákban is örök mozgásban tört felfelé, közben életteret, táplálékot adva az állatvilágnak, a kímélő tájhasználat révén pedig az embernek.
Ennek a harmóniának a megbontásán évszázadok óta fáradozunk. Bizonyára nem csak mi itt, a Kárpát-medencében, hanem szerte a világon ez történik, és úgy tűnik, a természeti rendszerek már nem tudják tovább kiegyensúlyozni az ember erőszakos beavatkozásait. Szent Ferenc csodálatos látomásában az embert testvérré emelte az elemek közé, de mára méltatlanná váltunk erre a kitüntető helyre. A víznek, a szélnek és egyre inkább a Napnak is csak az energiáját követeljük erőszakkal, ajándékait gőgösen visszautasítjuk, és azt is akadályozzuk, hogy a földet, a növényeket, az állatokat táplálhassák az élő világ rendje szerint. Vajon mennyi időnk van még a szemléletváltásra, a valódi ökológiai megtérésre?
Fotó: Wikipédia
Lechner Judit/Magyar Kurír