Teremtésvédelmi kalendárium – „Selymit a barka már kitakarta”

Nyomtatóbarát változat

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Szakértőnk most arról gondolkodtat el, hogy mennyire nagy belső ellenállásba ütközik Magyarországon is az éghajlatváltozás folyamatának mérséklése.

„…Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejű cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.”

(Áprily Lajos: Március)

A költő a cinege énekében is a verslábakat számolja, a kertész a virágzó bokrokra figyel már ilyenkor, a tavasz tehát mindenkinek másként köszönt be. A vers örök szépsége viszont minden szerencsés emberé, aki ért magyarul.

Milyen különös is ez, az idén március első napjaiban már árulják a barkát a piacon, pedig a virágvasárnap még nagyon messze van! Igen, ez is a globális felmelegedés következménye, az ünnepek és a hagyomány által évszázadok óta hozzájuk rendelt virágok nyílása egyre inkább eltolódik időben egymástól. Ennyit jelentene a tavaly mért egyfokos emelkedés világunk átlaghőmérsékletében?

A növények, a cinegék nem a naptárt, nem is a hőmérőt nézik, hanem hőösszeggel „számolnak”, ha mindennap csak egy kicsit van melegebb, mint általában szokásos, ez összeadódik, és különösen tavasszal látványos, hogy korábban fakadnak ki a rügyek, indul meg a virágzás. De milyen szépen, együtt mozdul meg minden élőlény! Az, hogy már február végén vagy csak április elején takarja ki a fűz a selymes kis barkákat, mindegy, a vers mindig aktuális, hiszen ugyanakkor a som is kivirágzik, a cinkék is megszólalnak, és a méhek is kirepülnek. Először a som bokrait dongják körül, aztán majd a fűzfák következnek, amikor a selymes barkák már megnyúlnak, virágot bontanak.

Vajon a globális felmelegedés csak annyit jelent majd számunkra, hogy kicsit korábban nyílik minden, és kevesebb lesz a fűtésszámla? Ráhagyatkozhatunk a természet bölcs alkalmazkodóképességére, a növények, állatok folyamatos egyeztetésben zajló együttműködésére? Mintha csak az egész ország kicsit délebbre költözne… 

Felmelegedések, kisebb lehűlések már ezeréves történelmünkben is voltak itt a Kárpát-medencében, de természeti környezetünk jóval nagyobb épségben, fajgazdagságban nézett szembe az éghajlatváltozás kihívásaival. A biodiverzitás a kulcsa az alkalmazkodóképességnek, a sokféle sorra virágzó növényfaj a rovarok számára jelent terített asztalt, a megporzó rovarok jelenléte a virágok termékenyülését, a szaporodás lehetőségét biztosítja, a madarak a rovarkártételt mérsékelik, és terjesztik a terméseket. Minél több fajból áll egy ilyen élő közösség, annál könnyebben pótolja a hiányokat, ha egy-egy tagja már nem tud megbirkózni az életkörülmények megváltozásával, és kipusztul, vagy – szerencsésebb esetben – számára kedvezőbb termőhelyekre vándorol, új társulásokba épül be.

Az ember is haszonélvezője, ezért aztán őrzője is volt ennek az életgazdagságnak. A somot gyümölcséért becsülték elsősorban, kemény, rugalmas fáját is felhasználták, korai virágzása miatt a méhészek is nagyra tartották, de ma már alig ismerjük meg, ha az erdőszélen itt-ott még felbukkan! A folyópartokat szegélyező füzesek is megritkultak a mederszabályozások miatt, már a kosárfonók se tartják számon őket. A legelők, rétek, erdőszéli cserjések, szórványgyümölcsösök megfogyatkoznak, szegényedik a hozzájuk kötődő rovarvilág, a madarak is megritkulnak. Egy tájban a leburkolt utak, parkolók, bevásárlóközpontok és nem utolsó sorban az intenzíven művelt szántóterületek (azon túl, hogy a GDP feltétlenül kívánatos növekedését jelzik…) erősen hozzájárulnak a felmelegedéshez, éghajlatunk szárazabbá válásához.

Az éghajlatváltozás okait már lassan felismerjük, de amit megtehetnénk a folyamat mérséklésére, az erős belső ellenállásba ütközik itt és most Magyarországon is, szinte mindenkiben, aki egyáltalán mérlegeli a saját személyes felelősségét.

Mi módon történhetne meg ökológiai lábnyomunk, teljes fogyasztásunk felére csökkentése, hogy visszatérjünk így a Föld eltartóképességének szintjére?

Kiszállni az autóból, hogy kevesebb nagyüzemi táblán kelljen repcét, napraforgót termelni az üzemanyaghoz, és így visszaadjunk területeket az erdőknek? Lemondani az elektromos energia legalább egy részéről, hogy ne kelljen újabb napelemekkel borítani termőföldeket? Túlélni a telet banán és ananász, a hétköznapi reggeleket kávé nélkül, hogy kevesebb legyen az utakon a kamion?

Itt állunk ezekkel a kihívásokkal szemben, letörten és szomorúan, mint a gazdag ifjú, akinek nagy vagyona volt…

Szöveg és kép: Lechner Judit

Magyar Kurír

Keresés

Programajánló
Bejelentkezés