Teremtésvédelmi kalendárium – Tenger virág nyílik körülöttünk…

Nyomtatóbarát változat

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Szerzőnk ezúttal a színpompás virágokon keresztül irányítja a figyelmet a témára.

Júniusban nemcsak a réteken, mezőkön, de a kertekben is rengeteg a virág. Pünkösdre rózsaszín, bíbor színekben pompázott a kert, bazsarózsák, törökszegfűk, az utolsó íriszek illatoztak, most pedig a kék sokféle árnyalatát csodálhatjuk.

Nagyon különös, ahogy tavasszal egymást követik a virágok, mindig más-más növénycsalád képviselői jelennek meg hangsúlyosan. A kétszikűek közül a hunyorok, kökörcsinek, héricsek nyílnak ki először, aztán a haranglábak, a borzaskaták jönnek, szinte mindannyian az ősi boglárkafélék közé tartoznak. De milyen egyszerűek még ezek a virágok! Mindegyik külön száracskán, egyedül nyílik, a virágos növények evolúciójának, törzsfejlődésének korai, kezdeti szakaszára jellemzően szirmaik sem forrtak még össze kelyhekké, harangokká. Csak a virág méretének növelésével, ragyogó színeikkel tudják magukra felhívni a megporzók figyelmét. De júniusra már kinyílnak a füzéres virágzatba rendeződő, illatos lombú zsályák, lenge szarkalábak, a csengettyűforma harangvirágok, titkos értelmű rózsák, hófehér madonnaliliomok és a fejlődéstörténetet megkoronázó, rengeteg ötletet megvalósító fészkes virágzatúak kiterjedt családjának képviselői, a margaréták.

A darwini gondolkodás alapján ezek az intelligens, hatékony, anyagtakarékos megoldásokat alkalmazó növények már rég kiszoríthatták volna az ősibb, egyszerűbb elődöket, a fészkes virágzatúak mellett mégis virulnak ma is az ősi boglárkafélék, a pünkösdirózsák, és a történet másik vonalán, az egyszikűek legfejlettebb családját képviselő, végletesen leegyszerűsödött felépítésű, racionálisan tervezett pázsitfűfélék is együtt élnek a réten a pillangós virágokkal, a katánggal, apró szegfűkkel.

A fejlettebb, időben később megjelenő növények elterjedése nem jelenti a régiek felszámolását, eltűnését, hanem létükkel tovább gazdagítják a világ sokszínűségét.

Darwin gondolkodását erősen meghatározta a kor, amelyben élt, a korai kapitalizmus, az ipari forradalom, a gyors technológiai újítások, amikor valóban leváltja a fejlettebb technológia az előzőt, amit meghalad hatékonyságban, és ezzel a tapasztalattal állt hozzá az élővilág fejlődésének kutatásához. A teremtett világ azonban nem egészen így működik!

A virágos növények párbeszéde a rovarvilággal talán 150 millió éve kezdődött, és ha végigtekintünk ezen a csodálatos történeten, úgy tűnik, egy hatalmas Tervező munkálkodásának nyomán születnek időben egymást követve egyre újabb, fejlettebb növénycsaládok. Az egyes virágok mérete nem növelhető egy határon túl, ezért a fejlődés egy másik úton indult tovább: a megporzás hatékonyságát növelve egy-egy növényen sok apró virág tömörül összetett, ernyős, fészkes, sátorozó virágzatokba. De mi ennek az egész folyamatnak a mozgatója? Van az evolúciónak egy más értelmezése, ami túlmutat a darwini gondolkodáson…

„Az élet nem az autonómia, hanem a szolidaritás, a komplementaritás, a szocializáció irányába mozdul el. Az autonómia, ami mindent egyedül akar megoldani, hogy egy zárt világban, fenséges önelégültségben építse fel magát, zsákutca, tévút. Az evolúció nem erre, hanem abba az irányba tart, ahol lemond az autonómiáról – hiszen ez a más elemekkel való egyesülés alapvető feltétele –, hogy aztán mind bonyolultabb, összetettebb és egységesebb szerveződések jöhessenek létre” (Henri Boulad: A halálban ugyanis megszületünk).

Ez az eszme lenne hát az egész virágtörténelem mozgatója? A ligeti zsálya füzéreiben, a margaréták fészekvirágzatában az egyes kis virágok kényszerűen elveszítik önálló jelentőségüket, vagy inkább örömmel betagolódnak egy magasabb értelmű szerveződés gyönyörű rendjébe? Némelyik növény virágzatának zseniálisan megtervezett szerkezetét szemlélve akár egy hangyaboly vagy egy méhcsalád együttműködő közösségéhez is hasonlíthatjuk őket…

„Szent Ferenc – hűen a Szentíráshoz – azt javasolja, hogy a természetet olyan ragyogó könyvnek tartsuk, amelyen keresztül Isten beszél hozzánk, az ő szépségéből és jóságából tükröz vissza nekünk valamit… Isten »örök hatalma és isteni mivolta a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén felfogható« (Róm 1,20). Ezért kérte azt, hogy a kolostor kertjében mindig hagyjanak valamekkora megműveletlen földdarabot, hogy vadon élő növények nőhessenek, hogy akik megcsodálják, magasztalják Istent, megannyi szépség alkotóját. A világ több megoldandó problémánál: örömteli misztérium, melyet ujjongó dicsérettel szemlélünk” (Ferenc pápa: Laudato si’ 12.).

A kerti virágok emberi munkálkodás által még inkább felfokozott szépsége és a csokorba kötött, új, magasabb szinten harmóniába rendezett virágok talán ennek a kozmikus evolúciós szándéknak az ember által megsejtett és továbbgondolt alkotásai?

„A virágot a lélek szedi. A virág az egyetlen kép a földön, amiben a lélek önmagára ismer” (Hamvas Béla: A virágszedés lélektana).

Az emberi élet nagy fordulóit, a felnőtté válást, az esküvőt, a temetést a virágok segítik teljesebben átélni.

Az oltáron, ahol a legnagyobb átváltozás történik meg, szintén ott vannak az élő virágok, és az angyali üdvözletet ábrázoló képekről sem hiányozhat a hónál fehérebb szirmú, aranysárga porzókkal ékes madonnaliliom…

És vajon mi viszi rá az embereket arra, hogy egy ragyogó júniusi vasárnap reggelen a kertek, a mezők virágaiból illatozó szőnyeget terítsenek a templomudvarra, amin majd az Oltáriszentséget hordozzák végig? Az egyetlen nap az évben, amikor a virágokat, a szirmokat a földre szórjuk, számolatlanul, mégis magától értetődő áldozatként, hogy gyönyörű jelképekkel gazdag mintázatba rendeződve, útként simuljanak az Úr elé… Ha az idén az ünnep hagyományos megtartása, mint annyi minden más az életünk külsőségeiben, akadályokba ütközik, talán mélyebben elgondolkodhatunk valódi jelentésén...

Szöveg és kép: Lechner Judit

Magyar Kurír