A gyémánt és a víz

Nyomtatóbarát változat

„A gyémánt és a víz” címmel írt Mozsgai Katalin cikket a március 22-én (A Víz Világnapján) megjelent Új Ember teremtésvédelmi rovatában. Az, hogy miért is bánunk olyan felelőtlenül általában a környezeti és természeti értékeinkkel, ideértve édesvíz készleteinket, a következő közgazdaságtani paradoxon is magyarázza. A víz-gyémánt paradoxon vagy klasszikus értékparadoxon a közgazdaságtan történetének egyik fontos tudományos problémája, ami azt jelenti, hogy miért lehet kevésbé hasznos javaknak (pl. gyémántnak) igen magas áruk, míg nagyon hasznos javaknak (pl. víz) nagyon alacsony az áruk, vagy nincs is áruk. Adam Smith a paradoxon feloldására a munkaérték-elméletből indult ki: a gyémánt azért értékesebb, mert az előállításához lényegesen több munka szükséges, mint a vízéhez. Johann Heinrich von Gossen szerint a víz az élet szempontjából nélkülözhetetlen, az általa nyerhető összhaszon maximális, azonban az egyén számára szinte végtelennek tűnő mennyiségben áll rendelkezésre, így az általa nyert élvezet utolsó foka szinte nulla, ezért csereértéke is nulla. Ez az ún. határhaszon megközelítés, ahol  a határhaszon szubjektív hasznosságot jelenti, amit egy jószág pótlólagos egységének elfogyasztása eredményez. A víz és a gyémánt „határhaszon-görbéje” eltérő, ha még nem fogyasztottunk egy korty vizet sem, akkor a víz egy egysége számunkra a gyémántnál sokkal értékesebb. Ugyanakkor a  szubjektív hasznosság  bizony nem mindig esik egybe a környezeti és természeti értékekkel, és talán ezért is hagyjuk figyelmen kívül, vagy jobbik esetben csak alul értékeljük a minket körülvevő, és alapvető életkörülményeinket, a jövőnket meghatározó környezetünk minőségét.