Egyszer egy ismerősömet megkérdeztem: „Hiszel Istenben?” Ezt válaszolta: „…hát…istenfélő vagyok”… Tovább nem firtattuk, de utána elgondolkodtam, vajon hogyan érhette ezt? Most felmerült a nagyböjti időszak kapcsán – ami egyébiránt is az önvizsgálat ideje –, annak az igénye, hogy ezt a kifejezést mélyebben megértsük. Pontosabban megkíséreljük feltárni azt, hogy mit is jelenthet ez a kifejezés a mai ember számára?

Keresztény „istenfélelem”. Ez egy összetett kifejezés, amelyből a „félelem” fogalmát még a hívők körében is sokan köznapi jelentése szerint értelmezik. A köznapi nyelv, amelybe beleszületünk és jelentéseit ’készen kapjuk’ sokértelmű, emellett számos esetben pontatlan és félreértésekre ad okot. Ezért fogalmai csak pontosítással alkalmasak akár vallásos, akár tudományos gondolatok kifejezésére. A „félelem” az életben gyakori érzés, amit a legkülönbözőbb esetekben is ugyanazzal a szóval fejezünk ki. A lélektan is sokat foglalkozott tartalmának meghatározásával, ennek a lelkiállapotnak a kialakulásával és jellemzőivel. Egyvalamiben az elemzések megegyeznek: akitől - amitől - félünk, az fenyegető vagy ártalmas. Ezért az „istenfélelemről” hallva könnyen úgy vélhetnék, hogy Istentől félni lehet. Ez azonban - más vallásokra most nem gondolva - a keresztény hit, tanítás és lelkiség szerint elképzelhetetlen. Félni ennek a csodálatos világnak a Teremtőjétől? Félni attól, aki adta nekünk Jézus Krisztust, az egyetemes, időtálló emberi erkölcs tanítóját? Amellyel kijelölte az emberiség lelki fejlődésének nagyszerű útját? Nem, Istentől nem lehet félni, ez lenne a keresztény tanítás egyik legnagyobb félreértése. Ebből következően hétköznapi nyelvi síkon az „istenfélelem” kifejezés - mint Istentől való félelem - félreérthető. A jobb megértés kedvéért gondolatban „járjuk körbe” ezt a kifejezést. 

Ferenc pápa „elkezdett dolgozni egy ökológiai témájú szövegen, amely akár enciklika is lehet” – mondta néhány hónapja a Vatikáni Rádiónak Federico Lombardi, a Szentszék sajtóirodájának igazgatója. Kifejtette: a Pápa szeretne különös hangsúlyt fektetni a humánökológia tárgykörére – e kifejezést XVI. Benedek pápa használta gyakran, arra utalva, hogy az ember feladata nemcsak a természet védelme és tisztelete, de magát az Isten által férfinak és nőnek teremtett emberi természetet is védeni kell.

Az utóbbi öt-tíz évben egyre jobban mélyül az árok, nő a bizalmatlanság azok között, akiket elkötelezett környezetvédőknek hívunk, és akik a környezetünk védelmét nem elsődlegesen fontosnak tartók közé sorolják magukat írja Nemes Csaba „Árkok - köztünk” címmel az Új Ember március 23-i száma „teremtésvédelem” rovatában. Egyik oldalról szükség lenne a jogi háttér, valamint a hatósági eljárások és azok alkalmazásának egyszerűsítésére, másik oldalról pedig a fennmaradt mindenki számára érthető és elfogadott szabályok következetes érvényesítésére. A cikk a  Szentlélek ajándékait így pl. a tudomány, az értelem és a bölcsesség eszközeit ajánlja megoldásnak. Miután a türelem, és a párbeszéd visszaszorult mindkét fél szótárából, meg kell erősíteni szívünket az értelem és a bölcsesség ajándékával. Kezdjünk el újra bízni egymásban a teremtett világ megőrzése érdekében.

Az év szinte minden napjára esik valaminek a világnapja. Megemlékezünk az epilepsziáról, a balkezesekről, a vámolásról, a postaszolgáltatásról is. Március 22-ének különös jelentősége van. Tudjuk, hogy bolygónk felszínének mintegy 70 százalékát víz borítja, azt is, hogy testünk hasonló arányban áll ebből az éltető folyadékból, hogy nélküle az élet lehetetlen. Hazánkban, e szempontból kedvező adottságai miatt, bőségesnek tűnő vízkészletek vannak, a csapból a nagy többség otthonában egészséges, iható víz folyik. A jelentőségét inkább nagy kirándulásokon, hatalmas hőségben érezzük, vagy egzotikus külhoni tájakon járva, ahol csak palackos formában fogyasztható, méregdrágán vásárolva.