A pénz világához kötött technika a problémák egyetlen megoldása akar lenni,
ténylegesen azonban nem képes a dolgok sokféle kapcsolatának titkát átlátni,
s ezért időnként úgy old meg egy-egy problémát, hogy újabbakat teremt.
Ferenc pápa Laudato si' kezdetű enciklikájából a közös otthon gondozásáról, 2015. május 24.
sze, 2015-05-06 18:53 
„A talajok éve” címmel írt Nemes Csaba cikket a május 3-án megjelent Új Emberben a teremtésvédelem rovatban. Ha nem is nagyon akarunk elképzelni egyn talajnélküli falanszter világot, a talajok rendkívüli csökkenésének a veszélye és a már nem is annyira új terméstechnológiai fejlesztések egy ilyen világ lehetőségét is felrajzolják nekünk. A mai napig „zsíros” magyar földként emlegetjük a hazai magas minőségű termő talajokat, ahol gabona féléket majdnem három millió hektáron, kukoricát mintegy 1, 3 millió hektáron, és például zöldségeket 130-150 ezer hektáron termesztünk. Ugyan a zöldségek közül a paprika és paradicsom esetében meghaladja az 50 százalékot a nem szabad földi termesztés. Pedig a szabadföldi paradicsom íze vetekszik az olasz paradicsom ízével, ha nem jobb.
Az üvegházakban termelt zöldségek nagy részét, néhol még a szamócát is, bizony már a talaj nélküli, ún. aquakultúrás technológiával termesztik, ami egyáltalán nem magyar sajátosság. Hollandiában a talaj nélkül termesztett paradicsom aránya megközelíti a 100 százalékot. Ennél is újabb technológia az aeropóniás növénytermesztési technológia, ahol a növények gyökerei ködjellegű felhőbe lógnak.
Az ENSZ a 2015. évet a Talajok Nemzetközi Évének nyilvánította Jelmondata „Egészséges talajokat az egészséges életért”. Világ átlagban négyszer olyan gyorsan fogy a termőtalaj, mint ahogy képződik. Európa fejlett részén ez az arány sokkal nagyobb. A talajt egy sor degradációs folyamat érinti Magyarországon is, amelyeknek súlyos következménye lehet:
víz és szélerózió, tömörödés, szikesedés, savanyodás, talajszennyezés;
szervesanyag-tartalom csökkenés.
Az aeropóniás, aquakultúrás, talajt nem igénylő termesztéstechnológiák is lehetnek fontosak, de jó talajok nélkül nehezen képzelhető el hogyan őrizhetnénk meg szántóföldjeinket, a hagyományos magyar ízeket, noha ezek nemcsak évezredes kultúránk részét, hanem a jövőnk élelmiszer-biztonságát is jelentik.
Találkozásaink minden olyan érdeklődő számára nyitottak, aki elkötelezettséget érez magában a teremtett világ védelme érdekében végzett aktivitásra, és szeretné ennek alapjait elméleti szinten is mélyebben megérteni a keresztény teológia felismeréseinek segítségével.
Havi találkozóinkon a katolikus keresztény teológia, különösen
az egyházi cselekvés teológiája
cs, 2015-04-30 15:28 A Pápai Akadémia kancellárja, Marcelo Sánchez Sorondo prelátus a Vatikáni Rádiónak nyilatkozott Ferenc pápa legújabb enciklikájáról, amelyet a teremtett világ védelméről és az éghajlatváltozásról írt, és amely várhatóan május végén, június elején jelenik meg.
A természeti környezet intenzív gazdasági célú használatával, a népesség robbanásszerű növekedésével és annak igényeivel, egyre erősödik az igény a folyamatok központi szabályozására. A szabályozás ugyanakkor keretbe zár, komoly konfliktusokat, és ellentmondásokat is szül, ennek során azonban legtöbbször nem sikerül boldogságra okot adó eredményt létrehozni. A vállalatok egyre jobban használnak eszközöket a társadalmi felelősség-vállalásuk bizonyítására, azonban ez nem kompenzálja az erőforrások túlzott használatát és a környezetre káros gazdasági tevékenységeket. A használt módszerek, szabályozások elégtelenségét, az eredmények elszomorító hiányát a világi megszólalók mellett mind több felekezeti (egyházi) hang fogalmazza meg. Pl. XVI. Benedek pápa 2009. július 7-én megjelentetett Caritas in Veritate című enciklikája mind a környezetszennyezés, mind a társadalmi igazságosság kérdéseivel foglalkozott. Ferenc pápa majdnem kétéves pontifikátusa alatt már számos jelét adta, hogy elődei irányvonalát folytatva fontosnak tartja az embernek a (teremtett) világ iránti felelősségét. Legközelebbi enciklikájában az emberi zsarnokság és természetpusztító profitéhség miatt végveszélybe sodort természetért készül felemelni szavát és azok szegénység kialakulásban való hatásáról fog írni. Ugyanerről beszélt az Európai Parlamentben 2015. novemberében, amikor arra kérte a képviselőket, hogy „az ember transzcendens méltóságát, elidegeníthetetlen értékeit helyezzék a gazdasági érdekek elé”. Ebben a feladatban a jó lelkű, felelősen gondolkodó világi és hívő ember szándéka összeérhet és együtt kell változtatni a folyamaton.
k, 2015-04-14 13:58 „Vízkörkép” címmel írt Mozsgai Katalin és Nemes Csaba egy hosszabb elemző cikket a Húsvéti dupla-szám április 5-12-én megjelenő Új Ember teremtésvédelmi rovatában. Írtak a világjelenségekről, az Európai Unió országainak helyzetéről és a Magyarországon érzékelt problémákról. írtak arról, hogy például Kaliforniából szinte eltűnt a víz. Több kutató hangsúlyozza, hogy ez a jelenség már szélsőségesebb annál, hogy a természetes éghajlati ingadozás része legyen, sokkal inkább már a globális felmelegedés egyik regionális kísérő következménye lehet. A forrongó Közel kelet országai, nemcsak a vallási, világnézeti ellentétek, a kőolaj és földgáz készletek feletti uralom megszerzése miatt harcolnak egymással, hanem több tanulmány vélekedése szerint az édesvízhez való szabad hozzájutás kontrollálása miatt is egyre kiélezettebbek a feszültségek. Afrikában a szub-szaharai országokban már hosszú évtizedek óta életbevágó gond a megfelelő mennyiségű és tiszta víz, és legalább a minimális csatornázás biztosítása. Idén március elején Óscar Andrés Rodríguez Maradiaga hondurasi szalézi bíboros New Yorkban, az ENSZ székházában felhívást tett közzé, hogy védjék meg az emberek jogát a vízhez és az alapvető higiéniához, hogy ezzel megelőzzék milliók halálát szóltak a tudósítások.
Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség a napokban „Az európai környezet – Állapot és előretekintés 2015” címmel megjelent jelentése nyomán bemutatták az EU-helyzetképet, amiről a jelentés a következő értékélő összegzést adta „Európa távol áll a vízpolitikai célkitűzések elérésétől, vizeinek ökoszisztémái pedig messze nem egészségesek.”
Bemutatták az elmúlt évek magyarországi árvízi, belvízi és aszályos időszakait. Csak az elmúlt húsz évben többször is súlyos károkat okozó árvíz fordult elő. 1998-2002 között öt évben minden évben esetenként súlyos pl. a Tiszán 500 évenként egyszer előforduló erősségű, pusztító árvizek voltak. 2002 késő nyarán pedig a Dunán 2006 tavaszán egyszerre a Dunán és Tiszán is erős árhullám vonult le. 2010-ben a Tiszán, 2013 kora nyarán a Dunán vonult le rekordokat döntő árvíz.
Az eredeti tiszai folyószabályozás, Vásárhelyi terv óta, a töltések felhúzása, azok fokozatos emelése növelte a belvízveszélyt. Magyarország területének valamivel több, mint a 40%-a belvíz által veszélyeztetett. 1999-től amikor egy erős árvizes periódus is kezdődött, visszatért a súlyos belvizes helyzet, és 2000-ben intenzív és igen kiterjedt egymásra épülő, 400 ezer hektárt meghaladó belvizes időszak fordult elő. Néhány „csendesebb” év után 2010-től gyakorlatilag minden évben jelentős belvízkárról számolhatunk be. Ugyanakkor a 2011, 2012, 2013-as években a belvizes időszakot aszályos két esztendőben szélsőségesen aszályos időszak követte. A belvizes és a vízhiányos időszakok váltakozása miatt egyre inkább előtérbe kerül a belvízgazdálkodás.
Arra figyelmeztettek, hogy várhatóan a hőmérséklet emelkedése mellett a csapadék időbeni eloszlásának szélsőségesebbé válása is várható, ami fokozza egyrészt a rendkívül csapadékos, másrészt a vízhiányos aszályos időszakok előfordulásának valószínűségét. Így a belvizes időszakok mellett, az azt követő időszakokban valószínűleg számottevően nő az aszályhajlam is. Erre kell, hogy felkészüljünk.
k, 2015-03-31 15:43 A Szent Negyvennap során hétről hétre igyekeztünk átelmélkedni, milyen célok vezérelhetnek minket életünk különböző területein, és milyen összefüggésben állhatnak ezek a teremtett világ iránti hívő felelősségünkkel. A készületi időszak végére értünk, virágvasárnappal megkezdődik a Nagyhét. Ez az időszak minden egyházi évben a hitünkre, az életünket tápláló legmélyebb misztériumokra való összpontosítás ideje keresztény életünkben, mondhatnánk úgyis: Krisztus tanítványainak éves nagy lelkigyakorlata, Vele megélt esztendőnk „szíve”. Kézenfekvő tehát a lehetőség, hogy feltegyük a kérdést: vannak-e, lehetnek-e célok a hitünkben?
Könnyen megszülethet bennünk a válasz: hogyne lennének, azaz hogyne lenne cél a hitünkben! Egész pontosan egyetlen ilyen van: az üdvösség elérése. Ez olyan magasztosan hangzik, hogy ki merne neki ellent mondani… Ugyanakkor el kell gondolkodtasson bennünket, hogy ha ez így van, akkor miért nem „diadalmenet” minden keresztény élete, miért nem „egyenes vonalú egyenletes mozgás” Isten felé? – mert hát mindannyian tapasztaljuk, hogy azért nem az... És miért vezérelnek sokszor minket jól kitapinthatóan másfajta célok? És ha vannak ilyenek, akkor ezek mindenképpen elvetendők, Krisztus előtt nem állhatnak meg?
cs, 2015-03-26 14:23 „A gyémánt és a víz” címmel írt Mozsgai Katalin cikket a március 22-én (A Víz Világnapján) megjelent Új Ember teremtésvédelmi rovatában. Az, hogy miért is bánunk olyan felelőtlenül általában a környezeti és természeti értékeinkkel, ideértve édesvíz készleteinket, a következő közgazdaságtani paradoxon is magyarázza. A víz-gyémánt paradoxon vagy klasszikus értékparadoxon a közgazdaságtan történetének egyik fontos tudományos problémája, ami azt jelenti, hogy miért lehet kevésbé hasznos javaknak (pl. gyémántnak) igen magas áruk, míg nagyon hasznos javaknak (pl. víz) nagyon alacsony az áruk, vagy nincs is áruk. Adam Smith a paradoxon feloldására a munkaérték-elméletből indult ki: a gyémánt azért értékesebb, mert az előállításához lényegesen több munka szükséges, mint a vízéhez. Johann Heinrich von Gossen szerint a víz az élet szempontjából nélkülözhetetlen, az általa nyerhető összhaszon maximális, azonban az egyén számára szinte végtelennek tűnő mennyiségben áll rendelkezésre, így az általa nyert élvezet utolsó foka szinte nulla, ezért csereértéke is nulla. Ez az ún. határhaszon megközelítés, ahol a határhaszon szubjektív hasznosságot jelenti, amit egy jószág pótlólagos egységének elfogyasztása eredményez. A víz és a gyémánt „határhaszon-görbéje” eltérő, ha még nem fogyasztottunk egy korty vizet sem, akkor a víz egy egysége számunkra a gyémántnál sokkal értékesebb. Ugyanakkor a szubjektív hasznosság bizony nem mindig esik egybe a környezeti és természeti értékekkel, és talán ezért is hagyjuk figyelmen kívül, vagy jobbik esetben csak alul értékeljük a minket körülvevő, és alapvető életkörülményeinket, a jövőnket meghatározó környezetünk minőségét.
sze, 2015-03-25 20:28 Nagyon szeretem a magyar nyelvet, és őszintén örülök, hogy magyarnak születtem. Ez nem pusztán hazaszeretet, hanem a magyar nyelv különlegességének, kifejezésmódon túlmutató voltának tisztelete és ebből fakadó szeretete. Persze e mögött ott áll az a sok millió ember is, akinek köszönhetjük csodálatos nyelvünket. Az a több ezer évnyi fejlődés, aminek során én most e cikket ékesszóló magyar szavakkal leírhatom. Köszönöm nekik ezúton is.
A nyelv megtartó erő, a nyelv az önkifejezés és mások, a másik megértésének eszköze. A másiké, hisz ő a szóban foglalt módon is más, más mint én. Máshogy gondolkodik, máshogy él, máshogy szeret. Másságát nem mindig érezhetem magaménak, ettől nem is mindig tudom őt elfogadni, de sokszor még fogadni sem. Nehezen fogadom őt mindaddig, amíg nem egy a saját létén túlmutató teremtményt látok benne, akire teremtett szépségében csak rácsodálkozni lehet. Ebben a szemlélődésmódban nemcsak az ember maga, hanem cselekedetei is megszépülnek. Minden tette engem is emelni fog. Jelenléte vigasztalni bánatomban, szavai, tanácsai kiutat mutatni tanácstalanságomban, éneke gyönyörködtetni csendem közepette, tette pedig példát adni tehetetlenségemben. E sorok olvasói közül talán most sokan nem hiszik ezt, de nézzük meg, miért.
h, 2015-03-16 10:08 A cím olvastán esetleg némelyek előtt az égő szemű, már-már az elvakultságig elhivatott zöld aktivista téves képe jelenik meg, akit talán olyannak képzel az olvasó, hogy csak a hasonlóan lobogó aktivisták között érzi jól magát, hogy másféle emberekkel alig tart kapcsolatot. Nos, nem róla akarok szólni, elképzelt emberünk elszigetelődési problémája keveseket érint.
Jóval többen lehetünk azok, akik látva a teremtett világ helyzetét és felelősségünket a teremtés ajándékainak használatában, már tettünk elhatározásokat, változtattunk valamennyit hétköznapjaink, munkánk és ünnepeink megélésének módján. Ezek a lépések – például hogy nem vásároljuk meg azt, ami tetszetős is, futná is rá, de igazából nincs rá szükségünk – távol állnak a közgondolkodás átlagától, vagy attól, amit a média annak állít be, így kockázatosnak érezhetjük nyílt vállalásukat mások előtt. Valljuk be, nem jó érzés, ha azt gondoljuk, hogy csodabogárként könyvelnek el minket, legyintenekránk, és valószínű, hogy kibeszélik furcsaságainkat a hátunk mögött.
Ennek ellenére azt javaslom, hogy valljuk meg meggyőződésünket barátaink, munkatársaink és más, velünk kapcsolatba kerülő ember előtt. Két okom is van, hogy ezt tanácsoljam. Az egyik az, hogy a nyilvános elköteleződés növeli bennünk az elszánást, de ennél fontosabb, hogy meglepően sok megerősítő, pozitív reakcióval találkozhatunk! Egyre több emberben fogalmazódik meg, hogy nem jó, ahogy a világgal bánunk, többen is kényelmetlenül érzik magukat, sőt talán már tesznek is ezt-azt ez ügyben. Ha mi vállaljuk a meggyőződésünket, sok szövetségesre találhatunk, és segítünk a másik embernek is megerősödni a környezettudatosságban.
Ezzel kapcsolatban olyan konkrét célt fogalmazhatunk meg és követhetünk, mint például: a következő hetekben nem hallgatom el a teremtésvédő meggyőződésemet. Sőt, ha mód van arra, hogy a kérkedést elkerülve, de határozott állásfoglalással előhozzam a témát, élek a lehetőséggel.
