I. állomás: Pilátus halálra ítéli Jézust

Lebetonozzuk a talajt a ház mellett, hogy legyen új kocsibeálló. Halálra ítélünk milliónyi apró élőlényt, növényt és rovart.

Ki kell vágni az öreg tölgyeket a hegyoldalban, mert új, panorámás luxus-lakópark épül. Halálra ítéljük az évszázados fákat és a hozzájuk kapcsolódó ökoszisztémát.

Esszük a ropogós csipszet, margarinnal kenjük a kenyerünket és halálra ítéljük az indonéz őserdőket a bennük rejlő biodiverzitással, mert sokhektáros, monokultúrás olajpálmaültetvények kerülnek a helyükre, hogy készülhessen a mi ételeinkhez az olcsó pálmazsír.

És közben mossuk kezeinket, hiszen mi csak jót akartunk, rendet tenni, alkotni, finomakat enni, igazából csupa nemtilos, jószándékú dolgot cselekedni. Mint Pilátus, aki csak békességet akart végre…

Úr Jézus! Segíts, hogy rászánjuk az időt a tájékozódásra, a tanulásra, és észrevegyük, amikor halálra ítélnénk a ránk bízott, teremtett világ titkait, csodáit. Vegyük a fáradságot és keressünk más megoldásokat!

II. állomás: Jézus vállára veszi a keresztet

Jézus ott áll egyedül, már hozzák a keresztet. Mindenki elhagyta. Aki ott lenne mellette – édesanyja, János, az asszonyok – ők sem tudnak közel menni hozzá.

A globalizált világ fogyasztói társadalmainak ezer lehetőségét felvillantó, személytelen nyüzsgése hagyományosan létező közösségeinket szétrombolja. Még a szűk család is egyre több helyen atomjaira hullik szét. Ott állunk mindnyájan egyedül a mesterségesen felszított vágyaink előtt, mintha bálványok volnának. Munkaerőnket, olykor tisztességünket, családunkkal, barátainkkal töltendő életidőnket, egészségünket és egészséges környezetünket áldozzuk fel értük.

Vállunkra veszünk egy olyan keresztet, ami nem Krisztusé, egy olyant, ami nem édes és nem könnyű, és szétzúzunk vele mindent magunk körül. Teljesen fölöslegesen kínlódunk és küszködünk, mert a konzuméletmód kimutathatóan boldogtalanságban tart. Szeretetvágyunkat csak Isten töltheti be. Nézzünk hát jól körül és keressük meg az Ő keresztjét: a szeretteinkre való odafigyelést, a szembenézést, a környezetpusztító igényeinkről való lemondást, komfortzónánkból kilépve akár a közügyekbe való beleszólást a teremtett világ érdekeit képviselve. Úr Jézus, segíts megtalálnunk igazi keresztünket!

 

III. állomás: Jézus először esik el a kereszt súlya alatt

Húst ettem. Ma is, tegnap is. Nincs benne semmi különös, hiszen ez természetes, mindenkinek jár. Mostanság az északi féltekén ez természetes. A húsfogyasztás bűnértéke nulla. Az Úr mégis összerogy…

Mert az állatok számára nevelt takarmány elfoglalja a szántóföldeket és emiatt sokan éheznek.

Mert az állattartó telepek hígtrágyája beszennyezi a vizeket és így sokak nem jutnak tiszta ivóvízhez.

Teremtménytársaink pedig rettenetes körülmények között, összezsúfolódva, abszurd módon megnövesztve, futószalagon végzik életüket nap mint nap asztalunkon.

Úr Jézus! Segíts megértenünk, elfogadnunk, hogy mai átlagos húsfogyasztásunk csak igény, nem szükséglet. Segíts, hogy megtaláljuk a helyes mértéket – egészséges felnőttként bőven elég fehérjéhez és vitaminhoz jutunk, ha heti két-háromszor fogyasztunk húst főételként -, és ahhoz is megkeressük az a beszerzési forrást, ahol az állat megkapta a neki járó teremtményi méltóságot, és tartása ökológiailag felelős volt. Böjtölésünkben pedig vegyük ezt minél komolyabban, együnk minél kevesebb húst! Talán ez is hozzásegít bennünket, hogy még mélyebben átélhessük a magyar Húsvét szó titkát.

 

IV. állomás: Jézus találkozik édesanyjával

Ki értheti meg Mária fájdalmát? Az Ajándék, akit Isten rábízott, akit táplált, nevelt és szeretett, akiben gyönyörködött, most szenved és keresztet cipelve megy a vesztőhely felé, olyan lett, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat. Mária mégis odalép, szemébe néz Fiának és engedi, hogy a szívét tőr járja át.

Az ajándékba nekünk adott világ is pusztul körülöttünk. Korallszigetek élővilága tűnik el, szeméthegyek és szemétszigetek nőnek helyettük, a szennyezett vízen olajjal borított állatok vergődnek, orángutánok menekülnek a felégetett őserdőből. Erdőtüzek és árvizek pusztítják testvéreink otthonát, akik aztán klímamenekültekként vándorolnak szerte a világban. Ne forduljunk el közönnyel, legyintve, mert szinte már megszoktuk ezeket az eseményeket. Forduljunk szembe velük, tekintsünk újra és újra rájuk és engedjük, hogy fájjon. Mária, segíts átéreznünk, hogy ez a fájdalom csírája lehet annak, hogy cselekedjünk, változtassunk, megtegyük azt, amit esetleg csak mi tehetünk meg.

 

V. állomás: Cirenei Simon segít Jézusnak vinni a keresztet

Cirenei Simont kényszerítették. Nem értette, miért éppen őt, és nem akarta vinni a keresztet…

Lehet, hogy először nem magunktól fogunk változni. Lehet, hogy valaki szólni fog, hogy nem kéne, vagy éppen másképp kellene tennem valamit.

Lehet, hogy először nem fogom érteni, miért nem jó télen paradicsomot enni, hogy miért ne üljek kocsiba, amikor megyek a gyerekért az edzésre, hogy miért vegyem vissza egy fokkal a fűtést fölvéve inkább egy pulóvert.

Lehet, hogy először nem fogom érteni. De ha együtt tesszük, ha mindnyájan megfogjuk a keresztet, egyszer csak majd látni fogjuk, hogy az Úrral együtt hordozzuk, egyre többen és többen vagyunk és a teremtett világért járt keresztút végén ott a feltámadás reménye.

 

VI. állomás: Veronika kendőt nyújt Jézusnak

Veronika oly nagyon kicsi dolgot tett. Talán sokan azt kérdeznék: Volt ennek bármi jelentősége? És Krisztus arca mégis fölragyogott a kendőjén.

Ferenc pápa az írja a L.s. – ben: „Ha mély motivációk által vezetve valamit újra felhasználunk ahelyett, hogy gyorsan kidobnánk, az olyan szeretetcselekedet, amely belső méltóságunkat fejezi ki.”

Tegyük meg azt az apró dolgot, ami hirtelen szembejön az életünkben! Talán először azt gondoljuk magunkban, miért csinálom, ha mások mulatnak rajta, észre sem veszik, vajon mi értelme ennek az egésznek?

Van, mert egy szeméttől megtisztított erdőben felragyog Jézus arca. Mert egy kis cserép virág, amit szeretettel gondozunk, Megváltónkat tükrözi vissza. Ha készítünk egy méhecskehotelt, lakóinak zümmögése Őróla énekel. Simogassuk meg embertársunkat! Szeméből Urunk szeme néz vissza ránk.

 

VII. állomás: Jézus másodszor esik el a kereszt súlya alatt

A legújabb okoseszköz kell, mert a korábbin nem fut az új alkalmazás.

Minden reggel kávézom – néha ebéd után is. Hozzá egy kis csoki – néha fél tábla. Szükségem van némi önkényeztetésre.

A divatot is kell követnem, új ruha kell, hogy be tudjak illeszkedni az áramlatba. És persze minél olcsóbban…

És az Úr a legnagyobb megdöbbenésünkre megint összerogy.

Mert vállára tettük az afrikai bányász gyötrelmes életét, aki embertelen körülmények között vájja ki az új telefonjainkhoz szükséges ritka fémeket, s munkájáért épp csak annyi bért kap, hogy családja éhen ne haljon, s ő maga másnap újra mehessen bányászni.

Mert ott van Jézus vállán a földet kizsigerelő kávéültetvényeken éhbérért dolgozók, az ázsiai varrodákban fillérekért a gép fölé hajoló asszonyok élete.

Segíts Megváltónk, hogy megtaláljuk a helyes mértéket! Azt, ami a világ közös,egyetlen, és nem növelhető asztaláról minket megillet.

 

VIII. állomás: Jézus a síró asszonyokkal találkozik

Jaj, idén megint nem volt hó, és jaj, soha nem fagy már be a Balaton!

Jaj, mennyi eső esett egyszerre, mindenütt villámárvizek! Ilyen nem volt még!

Jaj milyen meleg van, a hőségnapok száma egyre több egy évben!

Jaj, tűzvész, árvíz, tornádók és szökőárak mindenütt a világban!

Jajgatunk, siránkozunk, és kesergünk. Jézus pedig azt mondja: „Magatokat sirassátok, és gyermekeiteket! Mert jönnek majd napok…”

Igen, félünk a jövőtől. Vannak testvéreink, akik már a klímaszorongásig is eljutottak. Innen is – onnan is azt hallani, hogy 2050 körül egyre komolyabb problémák merülnek föl, ha nem változtatunk szokásainkon, mezőgazdaságunkon, energiafelhasználásunkon. És a gyermekeink, a következő generációk?

Segíts bennünket Urunk, hogy a nagy közös siránkozás helyett összefogjunk, közösségben – egymást segítve – az utánunk jövő nemzedékre gondolva és őket is tanítva, mindent megtegyünk a teremtett világ megőrzéséért!

 

IX. állomás: Jézus harmadszor esik el a kereszt súlya alatt

Úr Jézus! Harmadszor is elesel, és alig bírsz újra felállni. Mert a már sorolt nemtilos kis megalkuvásaink a többiekével közösbe dobva személytelen mechanizmusok révén égbekiáltó rémségekké fonódnak össze országunk vagy a bolygó általunk kevésbé látható részein. Tarra vágott erdők, élőhelyükről elűzött és kihaló fajok, túlhalászott tengerek, mérgező hulladékhegyek, elvándorlásra kényszerülő szegények, bér- (vagy tényleges) rabszolgaságban megnyomorodó embersokaság. Pedig amit mi tettünk hozzá ehhez, az mind nem tilos! A fogyasztói társadalom az egész bolygót behálózó személytelen intézménnyé vált, mely emberi és nem emberi lények tömeges szenvedését okozza kevesek élősködő jólléte mellett – akik közé mi, magyarok is beletartozunk.

A XIX. században Darwin ezt mondta: „Ha a szegények szenvedését nem a természet törvényei okozzák, hanem a mi intézményeink, nagy a mi bűnünk!” Mára a „ha” szócska jogosultságát vesztette…

Harmadszor is a porba zuhanó és újra felálló Megváltónk! Segíts megértenünk, hogy ki kell nyitnunk a fülünket a felelősségünkre figyelmeztető hangok előtt, a szembenéző, változásra kész bátorságot magunkévá kell tenni, és a Te erőddel és radikalitásoddal ki kell szállnunk a buliból!

 

X. állomás: Jézust megfosztják ruháitól

Jézus áll, mezítelenül, védtelenül, mindentől megfosztottan.

Tarra vágjuk az erdőt, a víz és a szél elhordja a talajt, ott állnak a sziklák csupaszon.

Kiszórjuk a gyomirtót, ott a talaj élettelenül. A növényeknek csírája sem marad.

Fölszántjuk, rotáljuk, tárcsázzuk, műtrágyázzuk a termőföldet, megfosztva szerkezetétől, a benne nyüzsgő élőlényektől, életet adó mikroorganizmusoktól és természetes tápanyagoktól.

Valahogyan így veri szét milliónyi szálon a fogyasztói társadalom éltető-védő közösségeinket, megtartó emberi hálóinkat, és mi ott állunk egyedül, atomizálódva, magányosan és védtelenül felkorbácsolt igényeink és vágyaink kereszttüzében.

Urunk, értünk vállalt csupaszságod és egyedülléted segítse megérteni helyzetünket és megfogni egymás kezét, közösséggé válva felvérteződni a teremtett világért való küzdelemben.

 

XI. állomás: Jézust a keresztre szegezik

A katonák, akik Jézus kezébe és lábába verték a szögeket, nem ismerték Őt, nem tudták kicsoda, csak teljesítették a napi feladatot, megkapták érte a pénzt. Benne voltak a megszokás rendszerében.

Mi sem ismerjük a kisgyermeket, aki hajnalban kelve matchatéval megy a kakaóbabot kitermelni a csokoládénkhoz, az indiai, vietnami asszonyokat, akiknek keze csupa seb a kesudió pucolásától. Oly könnyű legyinteni annak szenvedésére, akit nem ismerünk.

Úr Jézus! Te azt mondtad akkor, amikor épp a szögek fúródtak a testedbe: „Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Kérünk, ébreszd föl bennünk az elszánást, hogy lépjünk ki a közöny, a tudatlanság, és a mellénézés kényelméből, észrevegyük a szenvedést, amit okozunk és húzzuk ki Földünk testéből a szegeket, amelyeket lehetséges, hogy mi magunk kalapáltunk oda.

 

XII. állomás: Jézus meghal a kereszten

A haldokló Jézus egyik fájdalmas szava a kereszten: „Szomjazom!”

Hány testvérünk kiáltja ezt világszerte! Fél napokat gyalogolnak egy-egy kanna vízért, mert az éghajlatváltozás miatt nem jön eső, mert kiszáradnak a folyók és a patakok és nőnek a sivatagok. Mert az ipari létesítmények és a szeméthegyek beszennyezik az ivóvízforrásokat és az égből savas eső hullik. A szemétszigeteket hátán hordó óceán vize szökőárrá változik, és elsodorja az amúgy is nehéz körülmények között élő testvéreink otthonát, veszélyezteti életüket.

Jézus végül, miután megízlelte az izsópra tűzött szivacsot, azt mondta: „Beteljesedett!” és kilehelte lelkét, meghalva mindazokért, akik szomjan halnak szerte a világon és értünk is, akik hosszan zuhanyzunk, locsolunk és medencéket töltünk meg az ivóvízzel. Nem is gondolunk bele, nem foglalkozunk vele, mit is jelent mindez.

XVI. Benedek pápa figyelmeztet bennünket: „A külső sivatagok azért szaporodtak el a világon, mert a belső sivatagok szétterjedtek.” Ferenc pápa pedig épp ezért hív minket ökológiai megtérésre.

Jézusunk, szomjadat és halálodat szemlélve add, hogy megértsük: az, hogy védelmezői legyünk Isten művének, nem valami szabadon választható feladat, hanem lényegi része keresztény életünknek. (L.s.)

 

XIII. állomás: Jézus testét leveszik a keresztről és édesanyja ölébe fektetik

Jézus teste élettelen. De az Őt karjaiban tartó Szűzanya szívében életre kel. Ahogy nézi őt, látja, ahogyan babaként gügyögve mosolyog rá, ahogyan kisgyermekként feléje szalad, 12 évesen magyaráz Jeruzsálemben az írástudóknak, fiatal férfiként segít szent József munkájában. És még mindig hisz az angyal ígéretének, hogy Ő a Magasságbeli fia. Átjárja őt a fájdalom, öleli a hideg, mozdulatlan Testet, de mégis hisz benne, hogy élni fog.

Erőszakos, idegen, géppel és vegyszerrel működtetett élelmiszertermelési módjaink kiszorítják a helyi gazdálkodási formákat, tájfajták – növények és állatok – tűnnek el örökre, silány használati tárgyak tömeggyártása ítél halálra hagyományos foglalkozásokat. Nemzetünk, emberségünk, az előttünk élő nemzedékek kincsét felejtjük és herdáljuk el néhány évtized alatt. Ne engedjük! Öleljük magunkhoz, tegyük élővé hagyományainkat, dalkincsünket, ünnepi jellegzetességeinket beépítve mindennapjainkba, akár helyi hagyományokat is újraélesztve.

Szűzanyánk, segíts, hogy észrevegyük és élettel töltsük meg embervoltunk kincseit ott, ahol a világ értelmetlennek, elavultnak, holtnak látja!

 

XIV. állomás: Jézus testét a sírba teszik

Aremateai József és Nikodémus „nem értett egyet a határozattal és az eljárással”. És kilépve a titkos tanítványságból megtették, amit csak ők tudtak megtenni. A pénzükkel, a befolyásukkal és a kapcsolataikkal, hiszen a Főtanács tagjai voltak. Aremateai József bátran elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét, így megmentette attól, hogy a többi kivégzett holttestével együtt az e célra kijelölt, megalázó helyre temessék. Saját frissen vájt sírhelyét ajánlotta fel, Nikodémus pedig közel száz font mirha és aloe keveréket hozott, melyekkel együtt az Úr testét gyolcsba göngyölték.

Vajon megtesszük-e azt, amit csak mi tehetünk meg? A körülöttünk zajló eseményekkel sokszor nem értünk egyet, vannak folyamatok, amik valóban nem rajtunk múlnak. De amik igen? Aláírunk-e pl. egy környezetre ártalmas szerződést megakadályozó petíciót? Adunk-e támogatást olyan szervezeteknek, akik a teremtett világért dolgoznak? Ha jó szervezők vagyunk, lépünk-e, hogy velünk érző testvéreinket noszogassuk? Esetleg, ha van befolyásunk felsőbb kormányzati szerveknél, jelezzük-e, hogy veszélyben a bolygónk, és sürget az idő?

Reménytelen helyzetnek tűnt… József és Nikodémus mégis megadták Jézus halott testének a tisztelet és méltóságot, s így hozzátették a magukét a feltámadáshoz.