A Szentírásban számos helyen találkozhatunk a vízzel, mint az életet adó "táplálékkal". Izajás ezt írja: "Valóban nem szenvedtek szomjúságtól, amikor a pusztában vezette őket. A kősziklából fakasztott nekik vizet, megrepeszetette a sziklát, és víz fakadt belőle" (Iz 48,21). Jézus a kánai menyegzőn, első csodaételéhez is a korsókban lévő vizet használta fel - így emelve a víz szerepét a fiziológiai szükséglet szintjéről az Atya csodatévő erejének, az abban való hitnek eszközévé. A víz megléte tehát kulcsfontosságú; de nem csak a bibliai időkben, és nem csak az üdvtörténet számára színteret nyújtó, közismerten száraz Közel-Keleten…

A víz az Atya teremtett világának ékköve, amely azonban meghökkentően törékeny. Létét természetesnek vesszük. Ám, ugyane víz könnyen hiánycikké válhat (ld. az idei telet és az eddigi tavaszt; a puskapor-száraz erdőt, földeket!), vagy épp igen könnyen szennyezett löttyként végezheti, ha nem gondos gazdaként tekintünk rá. De – az éghajlatváltozás miatt egyre sokasodó extrém csapadékesemények hatására – szeretett vizünk pusztító áradattá is válhat, mindent és mindenkit magával sodorva, pusztítva. Petőfi tiszai emlékezete belénk ivódott: nem csak vágyjuk, de féljük is a vizet.

 

De a történelmi tapasztalatok ellenére, vagy mellett, miért lesz egyre kritikusabb a víz helyzete napjainkban? Azért, mert sajátos paradox terhét cipeli éltető elemünk, mégpedig évről évre görnyedtebben. Ez pedig abban áll, hogy míg a szárazföldön, az emberi civilizáció bármely aspektusára véges vízkészletek állnak rendelkezésre, addig az emberiség lélekszáma a XX. század elejétől több, mint hétszeresére, míg sokrétű vízigénye több, mint tizenötszörösére duzzadt[1]. Ez a megsokszorozódó igény önmagában is riasztó lehet, ám a mennyiségi kihívásokat előbb-utóbb minőségi problémák is tetézik. A víz felhasználása mellé szennyvízkibocsátás is járul, amely leginkább a felszíni vizeket (tavakat, folyókat) veszélyezteti. Különösen így van ez ipari, bányászati tevékenységek esetében – sokan emlékszünk még a Tiszába ömlött cianidos zagyra, amely 2000-ben szinte teljesen kipusztította alföldi folyónk élővilágát…

 

Mit tehetünk hát? Mire hív a víz világnapja idén minket, Jézusban hívőket? Miként lehetünk felelős vízhasználók az Atya teremtett világában?

A válasz egyszerű is, de voltaképp egyáltalán nem az. Egyszerű, ha egyénként megértem, hogy a vízzel ugyanúgy dolgom van, mint Isten gyönyörű világában bármivel! Ha megértem, hogy saját vízhasználati szokásaim igenis jelenthetnek pici segítséget egy víztakarékosabb világhoz, pl. az esővíz gyűjtésével, a háztartási szürkevíz újrahasználatával, vagy pusztán a csöpögő csapok elzárásával, cserjével, víztakarékos wc-tartályok, mosógépek, mosogatógépek legközelebbi cseréjével.

De a válasz nehéz is. Hiszen az éghajlatváltozás, amelynek magyarországi prognózisai a mai mediterrán térséghez hasonlóan egyre szárazodó nyári féléveket vetítenek előre, már nem regionális, de globális léptékű közös, mihamarabbi cselekvésre szólítanak. Itt bizony egyedül kevésnek érezhetjük magunkat, pedig sokak napi eledele, és így életminősége múlik azon, van-e, lesz-e elég vizük?

Ferenc pápa világosan fogalmaz Laudato si kezdetű enciklikájában: „...egy igazi ökológiai megközelítés mindig szociális megközelítéssé is válik.” Keresztényként nem érhetjük be kevesebbel: a vízre azért kell vigyáznunk, mert az Atya megálmodott világa csak így lehet teljes.

 

Március 22-e a víz világnapja. A világnapot 1992-ben, a Rio de Janeiróban tartott nemzetközi Környezet és Fejlődés konferenciát követően kezdeményezte az ENSZ közgyűlése, és először egy évvel később, 1993-ban tartották első alkalommal.

 

 

Halupka Gábor