Egy magával ragadó élményt szeretnék megosztani Önökkel, amely az idei Katolikus Társadalmi Napok első néhány előadása után engem ért. Egész pontosan azt a konkrét élményt, amely Dr. Aczél Petra, a Corvinus Egyetem docense előadása nyomán hatalmasodott el rajtam.

Petra – bátorkodom a docens asszonyt így hívni, mert az előadása végére nekem szóló mondanivalója, közvetlen, figyelmemet felkeltő stílusa miatt nagyon közel éreztem magamhoz – arról beszélt, hogy a mai világban minden az információ előállításáról és átadásáról szól. Minden körülöttünk kommunikál, mi magunk is számtalan információs forrást fogyasztunk és magunk is annak kiindulópontjai, gyártói vagyunk. Ebben a dinamikusan változó környezetben minden szándék a figyelem megragadásáról szól, a 15 perc hírnévről. Az ismeretlen, így személytelen figyelmének megragadásáról és az arctalan tömeg megszólításáról. Aki „elcsípi” azt a pár percet az így megcélzott másiktól, az ezt azért teszi, mert ebből valami haszna származik. Minden kommunikációját ilyen szemmel figyeli, hogy vajon abból neki milyen eredménye, profitja lesz.

Ugyanakkor ebben a zajban nagyon nehéz a figyelmet megragadni. Még azok számára is, akik nem épp ezzel a haszonelvű kommunikációval közelednek embertársaikhoz és ebben a kommunikációs kavalkádban éppen az embert keresik.

Petra nem állt meg itt a pulpitusról elmondott meghökkentő szavaival. Felhívta a figyelmünket arra, hogy – ahogyan a világon szinte minden – a társas viszonyrendszerünk is értelmezhető gazdasági szempontból. Egyenesen arra mutatott rá, hogy ebben a szavakat és más erőforrásokat öncélúan és intenzíven pazarló világban úgy tűnik, akkor vagyunk valakik, ha sok a kezünkben az információ. A rendszert egyenesen a „figyelemgazdaság” szóval illette.

Ahogy így fonta a szavait szerintem nem csak engem taszított abba a helyzetbe, hogy a saját kommunikációmat, a saját szándékaimat a figyelem megragadására egy másik perspektívából kezdjem figyelni. Felismerni véltem azokat a kommunikációs és ezzel figyelem megragadó jegyeket, amelyeket én is nap mint nap alkalmazok a saját kapcsolataimban. Főleg rám volt ez igaz, akinek igen sok személyes kapcsolata van, így az egyes emberrel való kapcsolata és párbeszéde nagyon szűk időre korlátozódik. Rámutatott arra, hogy ebben a szándékokkal, erőforrásokkal, aktivitással teli működésben igen sok energia, figyelem pazarolódik el. Termelődik ugyan sok felesleg, de ez a működésmód a feleslegből kultúrát nem készít. Nem lesz belőle forma, rituálé, ajándék, és így megelégedés, hanem csak intenzitás és függés. Függés a bizonytalanság újratermelődésétől, az esetlegesen elérhető kapcsolatoktól, az ellopott pillanatoktól. Attól, hogy ma épp milyen impulzus ér és vajon ebbe belefér-e majd a szeretteinkkel történő kapcsolat is?

Le voltam taglózva. Tényleg ennyire megosztjuk magunkat? Tényleg ennyire kevés figyelmet áldozunk a minket legjobban szerető kapcsolatainknak is? Próbáltam magamban tiltakozni és kivonni magamat az előadás hallgatása közben elkerülhetetlen önértékelés hatása és következményei alól. Próbáltam hazudni magamnak, hogy én nem lehetek ilyen. De nem ment. Figyeltem – akár csak gondolatban is – a menekülő utakat, hogy miként lehetne megszabadulni ettől a szorító felismeréstől, amikor rájövök, hogy a mennyiség nem feltétlen csap át minőségbe. Attól, hogy bizony magam is elkövetem azokat a figyelemhiányos, a kommunikációt profitteremtő eszköznek lealacsonyító cselekedeteket, amelyekre eddig nem nagyon figyeltem. Eszembe jutott, hogy ebben a gyorsan változó környezetben mennyire nehéz hitelesnek lenni, hisz sokszor nem igazán vagyunk benne a mondanivalónkban. Az, hogy sokszor nem vagyunk azonosak azzal, amit mondunk, hiszen olyan kevés figyelmet szenteltünk neki, hogy igazán nem lehetünk otthon benne.

Miközben a gondolataim elkalandoztak és magam előtt láttam azokat a helyzeteket, ahogy figyelem nélkül kommunikálok, Petra már arról beszélt, hogy a „figyelem az energia átadás folyamata”. Megjelenítette nekünk a természet működésének analógiáját, hogy ahogy „a nap ad energiát a Földnek, amiből élet fakad”, úgy adhatnak a figyelmünk és esetleg a szavaink is életet embertársainknak. Felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy vegyük észre, hogy ez az energia is pazarol és hatására ajándéknak tekinthető többlet termelődik. Olyan többlet, amely egyébként nem szükséges a fennmaradáshoz, létrejötte nem létszükséglet. Ezzel a felesleggel azonban kezdenünk kell valamit és hogy ezt a többletet mire használjuk, nagyon rajtunk múlik.

Előadónk nem hagyta abba a lehengerlést. Egyenesen arra szólította fel hallgatóságát, hogy ebben a kialakult szó- és figyelempazarló rendszerben merjen mindenki bátran pazarolni. Merje a figyelmét úgy használni, hogy közben – nem csak fizikai – odaadás és örömérzet, boldogság legyen benne. Arra buzdított minket, hogy úgy kommunikáljunk, hogy ne kereskedjünk a szóval, hanem legyünk benne.

Kezdtem érezni, hogy kigyúlt a fény az alagút végén. Szerintem a hallgatóság jelenős része ekkor már feszülten figyelt – tudják, azzal a figyelemmel, amelyet oly nehéz ma megragadni – amikor előadónk arról szólt, hogy „a többlet akkor használható fel igazán jól, ha áldozatvállalással párosul. Akkor, ha a gazdaság nem a termelésen, a hasznosságon alapul, hanem a haszontalanságon, a többlet ajándékként való értelmezésén, az önmagunk odaadásán.” Megjelent előttem Jézus alakja, amint korának mindennapjait éli. Hányszor lehetett haszontalannak tűnő helyzetben és ugyanakkor hányszor adhatott figyelmet így a körülötte megjelenőknek. Mennyire jelentéktelennek tűnhetett alakja ebben a csendes hallgatásban és mégis mennyire sugárzott róla a figyelem hasznossága. 

Előadónk egyenesen odáig ragadtatta magát, hogy a csendet magasztalta, a csend erejét hangsúlyozta. Arra kért, hogy képzeljük el, hogy milyen az, amikor csak csendben figyelünk. Figyelünk a körülöttünk zajló világra, a velünk együtt létező embertársainkra. Kérte, hogy ajándékként adjuk oda magunkat, ajándékozzunk figyelmet a minket körülvevőknek!

Isten figyelmének ajándéka maga a teremtett világ, amelynek csodái leginkább csendben, hallgatásban, elpazarolt figyelemben és nem a piaci zajban, fogyasztási őrületben járható be. Ne higgyük hát azt, hogy régimódi és ma már nem trendi dolog csendes szerető figyelemben élni. Jézus teljesen odaadta magát értünk. Nemcsak életében volt figyelemmel felénk, hanem halálában is ránk figyelt. A keresztfán is a bűn miatt szétesett világot hozta csendben harmóniába Istennel. Az egész teremtett világ arról szól ma is, hogyan figyel a mi életünkre és hogyan hoz ezzel mindannyiunknak boldogságot. A kérdés csupán az, mi figyelünk-e eléggé rá? Észrevesszük-e az ő figyelmének, gondoskodásának gyümölcseit? 

Most az adventi időszakban mi is lehetünk sok haszontalannak tűnő, de boldogságot hozó helyzetben. Ahogy Petra tette, én sem kérek mást most azoktól, akik e cikket elolvasták. (Ugye, itt vannak még velem?) Pazaroljunk bátran folyamatosan termelődő többletünkből, hisz sokkal több van bennünk, mint gondolnánk! Ebben az adventi időben adjunk több figyelmet a környezetünkben élőknek! Merjünk pazarolni az ajándékba kapott életünk többletéből! Vegyük észre, hogy gazdagon pazarolt áldozatunk hány embernek okoz boldogságot! Lopjunk el néhány percet, vagy akár órát az öncélú kommunikációtól és adjuk oda valakinek a hallgatásunkat, a figyelmünket! Vegyük majd itt észre, hogyan lesz a felesleg pazarlásából kultúra! Hogyan formálódik egy rituálé, amelynek során ajándékká válunk és így megragadjuk a figyelmet. Azt a figyelmet, amit olyan nehéz megszerezni. Ajándékunk által pedig megelégedést, boldogságot hozhatunk létre a környezetünkben.

„Az Úr eljövetele” („adventus domini”) időszaka nagyon alkalmas arra, hogy várakozásunk közepette úgy adjuk figyelmünket, mint Isten, aki mindig figyel ránk.

Sok boldogsághozó figyelmes hallgatást kívánok azon kitartó olvasóinknak, akik figyelmüket e cikkre összpontosítva kitartottak a végéig!

Kükedi Zsolt