Szerző: 
Kiss Ernő

Egyszer egy ismerősömet megkérdeztem: „Hiszel Istenben?” Ezt válaszolta: „…hát…istenfélő vagyok”… Tovább nem firtattuk, de utána elgondolkodtam, vajon hogyan érhette ezt? Most felmerült a nagyböjti időszak kapcsán – ami egyébiránt is az önvizsgálat ideje –, annak az igénye, hogy ezt a kifejezést mélyebben megértsük. Pontosabban megkíséreljük feltárni azt, hogy mit is jelenthet ez a kifejezés a mai ember számára?

Keresztény „istenfélelem”. Ez egy összetett kifejezés, amelyből a „félelem” fogalmát még a hívők körében is sokan köznapi jelentése szerint értelmezik. A köznapi nyelv, amelybe beleszületünk és jelentéseit ’készen kapjuk’ sokértelmű, emellett számos esetben pontatlan és félreértésekre ad okot. Ezért fogalmai csak pontosítással alkalmasak akár vallásos, akár tudományos gondolatok kifejezésére. A „félelem” az életben gyakori érzés, amit a legkülönbözőbb esetekben is ugyanazzal a szóval fejezünk ki. A lélektan is sokat foglalkozott tartalmának meghatározásával, ennek a lelkiállapotnak a kialakulásával és jellemzőivel. Egyvalamiben az elemzések megegyeznek: akitől - amitől - félünk, az fenyegető vagy ártalmas. Ezért az „istenfélelemről” hallva könnyen úgy vélhetnék, hogy Istentől félni lehet. Ez azonban - más vallásokra most nem gondolva - a keresztény hit, tanítás és lelkiség szerint elképzelhetetlen. Félni ennek a csodálatos világnak a Teremtőjétől? Félni attól, aki adta nekünk Jézus Krisztust, az egyetemes, időtálló emberi erkölcs tanítóját? Amellyel kijelölte az emberiség lelki fejlődésének nagyszerű útját? Nem, Istentől nem lehet félni, ez lenne a keresztény tanítás egyik legnagyobb félreértése. Ebből következően hétköznapi nyelvi síkon az „istenfélelem” kifejezés - mint Istentől való félelem - félreérthető. A jobb megértés kedvéért gondolatban „járjuk körbe” ezt a kifejezést. 

Az „istenfélelem” valójában ősi érzés és azt megjelölő fogalom, amely a korai mítoszokon és a többisten hívő vallásokon keresztül a mai kereszténységig kíséri az embert, értelme azonban az idők során jelentősen megváltozott. Tekintsünk vissza: az ókorban, az ábrahámi és mózesi időkben, amikor a korai próféták az akkori szokásjoggal szemben az Isten tiltó kijelentéseit fogalmazták meg, az Úr egy magasan felettük álló, parancsoló és az új törvények megszegőit fenyegető, büntető Isten kellett legyen. Az akkori barbár szokásokkal terhes élet megtisztítását célzó isteni parancsok - pl. a tízparancsolat - megszegőit sújtó büntetéstől való tényleges félelmet jelentette. 

Azután fordulat következett a názáreti Jézus fellépésével, pedig Jézus alig három évig hirdette tanait, mielőtt megfeszítették. Tanításának középpontjában, amelyen keresztül hitünk szerint az Isten szólt az emberhez, továbbra is vallva a tízparancsolat igazságát, ám azon túllépett: első helyre a mindenkire irányuló, mindent átható szeretet állította. Továbbra is érvényes volt, hogy „szeresd Uradat és Istenedet” a szeretet határai azonban Jézussal mérhetetlenül kitágulnak: „szeresd felebarátodat…”, sőt a szeretettel együtt megjelenik a szelídségre, a szerénységre és a béketűrésre irányuló példamutatás is. Ezen isteni megnyilatkozások egy új, átfogó és magasrendű erkölcsiséget képviselnek, amelynél tökéletesebb azóta sem született. Ezért a keresztények számára az Újszövetség a Teremtőt már nem szigorú, büntető Istenként jelenítette meg, hanem ahogy János apostol kijelenti: a megtért ember nem fél Istentől. Akkor mi lehet a szerepe mégis az istenfélelemben a „félelem”-nek? 

Jézus óta - és mai értelemben - az istenfélelem annak a szorongató felismerését jelenti, ami az isteni útmutatással való szembe kerülésből fakadhat. Már nem a Teremtő - mint korábban a „büntető Isten” - a „félelem” forrása, hanem a saját botlásunk és bűnbe esésünk lehetőségétől való aggodalmunk. Félelmünk a jó helyett a rossz választásának lehetőségétől. Mi okozta ezt a változást? Jézus az Atyát szerető és féltő istenségként mutatja be. Azért kell követni hívását és megtartani útmutatásait, mert végtelen szeretettel van irántunk, ahogy ezt Jézus tetteiben, csodáiban és gyógyításaiban is megmutatta. Nem pedig azért, mert Isten szigorú, kérlelhetetlen igazságosztó lenne. Ő Jézus szavaival a ’Mi Atyánk…’. Szent Ágoston gyakran idézett szavai szerint is „a félelem ószövetségét felülmúlta a szeretet újszövetsége”. A tökéletes szeretet pedig kizárja a félelmet.

A hívő ember a teremtéshiten keresztül látja és tapasztalja mindazt a nagyszerű, csodálatos világot, számtalan jót és szépet, amit a teremtéssel kapott: a Világegyetemet, a földi természetet és nagyszerű emberi képességeit. Egyáltalán: magát az életen alapuló fizikai és szellemi létet. Ez felfoghatatlanul bőséges adomány, hatalmas lehetőség, ami útján az ember kiteljesítheti önmagát. Ez az ajándék bizonyítja az isteni szeretet határtalanságát, aminek megértése a hívő embert nemcsak mély hálával tölti el, hanem elvezet az Isten iránti szeretethez is. Ennek megvallása azonban nem elég, iránta táplált szeretetünkhöz még valami kell. A szeretet ugyanis belső érzelmeinken túl aktív vállalást jelent, mindenek előtt szolgálatot és alázatot afelé, akit szeretünk. Az istenfélelem akkor képes bennünket segíteni életünk evilági kiteljesedése, az isteni cél felé való közeledésben, ha a jó melletti döntéseinkhez az istenfélelem segítő erejét szívvel-lélekkel hívjuk segítségül.

Mire indítson minket mindez?

Az ember nem élheti meg az istenfélelmet helyesen egyik napról a másikra: mély értelmét újból és újból át kell gondolni és törekedni kell annak átérzésére. Meg kell nyílni befogadására, meditációval és imádsággal. Az istenfélelem megértéséhez és átéléséhez vezető út éppoly fontos, mint maga a cél, hiszen annak végigjárásához alázat és az akarat kell. Az istenfélelem abban segít, hogy tetteinket megelőzően kérjük és fogadjuk el a Teremtő segítségét a jó választásához. Vigyázzunk: az nem választás, amikor ábrándokat vagy szép elhatározásokat dédelgetünk magunkban. Egyes egyedül ténylegesen megvalósult tetteink és azok valós következményei képviselhetik a jót. Döntéseink és cselekvéseink előtt rendkívüli figyelmet kell fordítani a mai pénzcentrikus, fogyasztói kor csábításainak felismerésére, amelyek között bizony jelen van a rosszra irányuló ösztönzés is. Hogy mi a „jó”, az a tízparancsolatból, valamint Jézus cselekedetein és tanításán keresztül egyértelmű - ezeket az egyetemes erkölcsi szabályokat azonban gondosan „le kell fordítani” a mai, nem egyszer bonyolult élethelyzetekre. Ezzel kapcsolatban válik napjainkban és a jövőben mind jelentősebbé a teremtett világ, a természet, a természeti források okos használatára, óvására irányuló törekvés: a teremtésvédelem is.

A hiten alapuló „istenfélelem” elsősorban azok által élhető meg, azok számára nyújt segítséget a rossz elkövetése és a bűnbe esés ellen, akiben botlásai mellett és ellenére is lelke mélyén állandóan ott a vágy, hogy közel kerüljön a Teremtőhöz. Korunkban nagy szükség van az istenfélelem gyakorlására és a belőle fakadó segítség elfogadására. Ez a hit egyik ma is érvényes ajándéka, a belső békéhez vezető út egyike.