Szerző: 
Nemerkényi Kinga

Fura világban élünk. Most épp az év egyik legsűrűbb, legzsúfoltabb időszakánál tartunk: ez lett az Advent és a Karácsony. Folyik a bevásárlás, rohanás egyik boltból a másikba, ajándékok és díszek beszerzése. De még ünnep nélkül is igen hajtós az év vége. Hajtás van az iskolában és egyetemeken: közeleg a félévi bizonyítvány, tornyosulnak a vizsgák. Hajtás van a munkahelyeken és hivatalokban. Év végi statisztikák készítése, költségvetés, jövő évi tervezés. Számok, táblázatok véget nem érő sora. A templomokban is készülődnek már az év végi hálaadást száraz adatokká silányító könyvelői számadással. Az otthonok sem mentesek a versengéstől, ki ad nagyobb, szebb és drágább ajándékokat, kinek finomabb a bejglije, hol roskadozik az asztal több süteménytől. És persze ez a normális, ebbe nőttünk bele, ez a megszokott. 

Mennyire szeretnénk, akarunk, merünk ebből kilépni? Most az ünnepekre, vagy akár az életformánkat is megváltoztatni? Milyen lehet egy olyan közösség víziójának tempója, mely idei adventi elmélkedéseink alapjául szolgál? (ld. Viridis blog [2])

Ki és mi diktálja a tempót életünkben? Ferenc pápa sokszor hangsúlyozza most megjelent enciklikájában, hogy az ember is a természet és a teremtés része. Ezért jól tesszük, ha figyelünk a természetre, a teremtett világra. Mert segít megtalálni a helyes tempót. Bár az életünk alapjául szolgáló időt elvileg minden kultúra – és a mai napig a mienk is – a Nap és a Hold járásához szabta, mégis úgy tűnik, teljesen eltávolodtunk modern életvitelünkkel az égitestek ritmusától, mintegy kiszakítva magunkat a teremtett világból. Ha megpróbálunk lassítani a tempón, elfogadni azt, hogy mindennek meg van a maga ideje, talán egészségesebb életet élhetünk, és a természettel való összhangunk is növekedhet. Ha le tudunk lassítani, talán mi is több gyümölcsöt élvezhetünk, ahogy Paracelsus írta:

„Aki azt képzeli, hogy minden gyümölcs
ugyanakkor érik meg, mint a szamóca,
az semmit sem tud a szőlőről.”

Egészséges életet azonban egyedül önmagunkban biztos nem tudunk élni. Szükségünk van a másikra, embertársainkra. Az utóbbi kétszáz évben egyre rohamosabb tempóban számolódtak fel közösségek, és ez sajnos ma is folytatódik. Valaha az emberek különféle relációkban határozták meg magukat, ennek alapja az volt, hogy milyen közösségekhez tartoztak. Ma az egyén áll az előtérben, sőt már nem pusztán az individuum címkét viseli magán, hanem a megnevezése sokszor csak: fogyasztó. És minél inkább hiányzik a közösség, annál inkább a fogyasztással tömködjük be a lukakat. Ahelyett, hogy Isten- és emberkapcsolatunkkal töltenénk be a bennünk lévő űrt, ahelyett hogy befelé gazdagodnánk, külső anyagi javakkal próbáljuk lelki vágyaink éhségét csillapítani.

Víziónkban felélednek a közösségek, megerősödnek, vagy éppen újak születnek. Az összetartó cement az együttműködés, egymás terhének a hordozása, a szolidaritás. Az együttműködés akár lehet közös kalákában végzett munka. Közös célért dolgozni, közösen létrehozni valamit segít megérteni, hogy a munka szent, és nem csak kelletlen, kívülről ránk mért kötelesség. Ha egy közösség tud együtt dolgozni, akkor nem csak az erők sokszorozódnak meg, hanem idő is felszabadul. A szabadidő is új minőséget kaphat, hiszen sajnos ebben is fogyasztókká váltunk. Szolgálhat kapcsolataink ápolására, kiteljesedésére, személyiségünk minél jobb kibontakoztatására. Találkozásra a másikkal, aki szintén erre a belső gazdagságra vágyik.

Lehetséges? Igen, lehetséges. Értelmezzük át a világ kínálta növekedést, fedezzük fel a közösségeinkben rejlő erőt, és persze ehhez tegyük hozzá a miénket is. A fogyasztói világ reklámjai által gerjesztett mértéktelenség helyett éljünk tudatosan.  A visszafogottsággal, a kisléptékű hétköznapokkal, és az ebből kimagasló fénylő ünnepekkel sokat nyerhetünk. Ferenc pápa így ír erről Laudato si’ enciklikájában: 

„A szabadon és tudatosan megélt mértéktartás felszabadító. Ez nem kevesebb élet, nem gyengébb izzás, épp ellenkezőleg. Valójában azok élveznek és élnek meg jobban minden pillanatot, akik felhagytak azzal, hogy innen-onnan csipegessenek, hogy mindig olyasmit keressenek, amijük nincs. Az ilyenek megtapasztalják, mit jelent értékelni minden egyes személyt és minden dolgot, megtanulnak kapcsolatba lépni a legegyszerűbb valósággal is, és tudnak örülni neki. Így képesek csökkenteni a kielégítetlen igényeket, korlátozni a fáradtságot és megszállottságot. Lehetséges az, hogy kevésre legyen szükségünk és nagyon éljünk, főképp akkor, ha képesek vagyunk megtanulni, hogy más dolgokban leljük örömünket; ha megelégedést találunk a testvéreinkkel való találkozásokban, a szolgálatban, karizmáink kibontakoztatásában, a zenében és a művészetben, a természettel való kapcsolatban, az imádságban. A boldogság megkívánja, hogy korlátozni tudjuk bizonyos igényeinket, melyek elkábítanak minket, és így készek legyünk az élet kínálta sokféle lehetőség megragadására.” (223. pont)