Szerző: 
Kükedi Zsolt

Nagyon szeretem a magyar nyelvet, és őszintén örülök, hogy magyarnak születtem. Ez nem pusztán hazaszeretet, hanem a magyar nyelv különlegességének, kifejezésmódon túlmutató voltának tisztelete és ebből fakadó szeretete. Persze e mögött ott áll az a sok millió ember is, akinek köszönhetjük csodálatos nyelvünket. Az a több ezer évnyi fejlődés, aminek során én most e cikket ékesszóló magyar szavakkal leírhatom. Köszönöm nekik ezúton is.

A nyelv megtartó erő, a nyelv az önkifejezés és mások, a másik megértésének eszköze. A másiké, hisz ő a szóban foglalt módon is más, más mint én. Máshogy gondolkodik, máshogy él, máshogy szeret. Másságát nem mindig érezhetem magaménak, ettől nem is mindig tudom őt elfogadni, de sokszor még fogadni sem. Nehezen fogadom őt mindaddig, amíg nem egy a saját létén túlmutató teremtményt látok benne, akire teremtett szépségében csak rácsodálkozni lehet. Ebben a szemlélődésmódban nemcsak az ember maga, hanem cselekedetei is megszépülnek. Minden tette engem is emelni fog. Jelenléte vigasztalni bánatomban, szavai, tanácsai kiutat mutatni tanácstalanságomban, éneke gyönyörködtetni csendem közepette, tette pedig példát adni tehetetlenségemben. E sorok olvasói közül talán most sokan nem hiszik ezt, de nézzük meg, miért.

A most eltelt hétvégén két napot töltöttem egy a Zselicség dél nyugati peremén élő kis közösségben, ahol 25 éve indultak el a teremtésvédő, értékteremtő, egymást szerető úton. Visnyeszéplakon [3] – mert így hívják ezt a különleges települést – a sok tevékenység, feladat, törődés, felelősség mellett sugárzott a szépség, az emberi lélek arcokra kiülő tisztasága. Ez a tisztaság engem is áthatott. A nemzeti ünnepen tartott igeliturgia alatt alig tudtam parancsolni a könnyeimnek, amikor a polgármester a lélek szépségének igényéről beszélt. Szinte éreztem, hogy hogy szépül az én lelkem is. A kis falusi házból kialakított közösségi térben (amely időnként falusi iskolaként is szolgál) ott ültek az asszonyok, a férfiak, és a testvéreik ölében az egészen kicsi gyermekek is. (A települést több mint 50% százalékban gyermekek lakják.) Az igeliturgiát kiszolgáltató kérdéseire a legkisebbek (az alig pár évesek) válaszoltak, megélt hitbéli tudásról tanúskodóan. Szavakkal leírhatatlan a külső szemlélő számára szembetűnő csendes boldogság (még ha ezt a helyiek nem is mindig látják így), a lányok tiszta lelkének arcokra kiülő szépsége, a férfiak egymás iránti tisztelete, a dolgok helyén lévősége a faluban. Az emberek közötti kapcsolatok szorosak, egymást tisztelőek, és az igeliturgia végén az ölelésekből látszott, hogy milyen mélyek. Jó volt őket hallgatni, jó volt ott lenni. Ebben a közösségben ma is működik a teremtés, napi tevékenységeik pedig teremtésvédő céljaik megélését jelentik a közösségben.

Hogy is vagyunk mi ezzel a városban? Mit jelent számunkra a közösség itt a sűrűbben lakott, gyorsabban élő környezetben? Ezek a szépségek mind ott vannak a nagyobb közösségekben is, csak a zaj elnyomja, a sietség pedig elhomályosítja. Tudják, mint amikor a kiabálásban nem hallatszik a „szeretlek”, vagy amikor exponálás közben sietve elrántjuk a fényképezőgépet, és elmosódik a kép. E szépségek felfedezéséhez egészen biztosan lassabban kell élnünk: meg-meg kell állnunk egy-egy pillanatra, hogy éles legyen a kép és el kell csendesülnünk, hogy tisztán hallható legyen a hang.

Alkalmat kell teremtenünk arra is, hogy az emberek is megálljanak egy pillanatra és észrevegyék a közösséget maguk körül. Erre szép példa, hogy a harmadik gyermekem születésekor úgy éreztük, jó lenne, ha a házban a legifjabb köszöntené a ház lakóit a születése okán. Így kitettünk az 52 lakásos társasházunk hirdetőtáblájára egy üdvözlőlapot, amelyen az alig pár órás Zsófi képe és néhány üdvözlő sor volt olvasható. Sorban kaptuk a megerősítő visszajelzést, hogy mennyire jólesett egyes embereknek olvasni e sorokat. „Még szinte meg sem született és már szólt hozzánk!” – mondták. Igazán senki sem foglalkozott azzal, hogy ő még nem is szólhatott senkihez. Megálltak egy pillanatra, és gyönyörködtek a teremtésben. Egy pillanatra híd teremtődött a pár napos és a sok éves között, amire aztán később is emlékeztek a ház lakói. Az erről való közös beszélgetések aztán tovább építették e hidat az egyes házlakók között is.

Az elmúlt években sok közösségben jártam. Hivatásos feladatom volt a közösségek felkeresése, a velük való kapcsolatteremtés. Ez a tevékenység nagyon sok szépséggel, tapasztalattal látott el. A sok-sok közösségben, ahol járok most, igyekszem minél többet átadni abból a sok jóból, amit én kaptam az elmúlt években más közösségektől, vagy akár csak az egyes emberektől. Eközben figyelem az általam felkeresett közösségek megannyi szépségét, szemlélem a teremtés csodáit, ahol megfordulok. Ez engem gyönyörködtet, a felkeresett közösségeket pedig építi.

Én magam remélem, tehát tudom és hiszem, hogy lesz a megélhetésemhez elegendő jószág, ami eltart és mindig ott lesz velem a teremtő, aki megtart. Vagyis ez a remény nem a bizonytalanságot, hanem épp a biztonságot jelenti, mint ahogy azt alapító atyánk, Nobilis Márió adventi cikksorozatunk zárógondolataiban megfogalmazta2. Egyedül elvesznék a kétségben, de közösségben megélhetem az egységet. Az egyetlen utat, ami üdvözítő, és amely másokat is arra sarkall, hogy jobbá legyenek. Jobbá, hogy a szűkségben megleljük a szépet, a zajban a dallamot, a homályban a festői színeket. Minden olyat, ami egyből nem következik abból a helyzetből, sőt talán lehetetlennek érezzük azt, de mivel ott vagyunk mi magunk benne, a minket körülölelő közösségben, már nem is olyan lehetetlen, nem is olyan képtelen a megoldandó feladat. Épp hogy lehetséges, mi pedig képesek vagyunk ebből a lehetetlenből kihozni azt, ami az isteni teremtést megcsodáló, a földi teremtést védő, továbbvivő.

Ha elolvasták e cikket és lesz lehetőségük közösségbe menni, – legyen ez egy összetartó csoport, vagy pusztán az utcán haladó tömeg – nézzék a másikat ezzel a szemüveggel! Álljanak meg egy kicsit az utcán és keressék a tekinteteteket! Érezzék meg, hogy mindenkiben ott működik a teremtő Isten! Ha valakivel beszélgetnek, érezzék át az ő szavain átszűrődő lelki szépségét! És érezni fogják, hogy ez Önöket is építi, megerősíti. Semmit sem kell hozzá tenni, csak tiszta szívvel, a teremtés észrevételével így szemlélni a minket körülvevő világot. Értik, „észre-vételével”, hogy ne pusztán érezzük, hanem értsük is, eszünkkel felfogjuk, hogy működik a teremtés. Bennünk, a társunkban, a közösségben, a minket körülvevő, vagy akár távolabb élő emberekben, így általunk, társunk által, és a közösségünkben, szomszédjainkban, más közösségekben, de akár más földrészeken élőkben egyaránt. Általunk, vagyis úgy, hogy mi magunk hozzuk létre azt. Így válunk mi magunk is a közösség által teremtő emberré, aki korunk válságait nem elszenvedi (fájlalja, súlya alatt összeroskad), hanem megoldja (a szorító érzést, amit ez okoz, a béklyót, ami akadályoz, oldja).

Még ha most bizonytalannak is látjuk a jövőnket, jó, ha tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Nem vagyunk egyedül a bizonytalanságérzésünkben sem, nem vagyunk egyedül a közös megoldás keresésében sem és nem leszünk egyedül a megoldás megtalálásában sem. A fentiek szerint megélt közösségi lét hamar termővé válik és az ilyen közösség tagjaként a közösségen kívüli feladatok is sokkal könnyebbek.

Úgy kezdtem e cikket, hogy mennyire lenyűgöz nyelvünk, a magyar nyelv szépsége. Fedezzék fel a megannyi kifejező képet, amivel a közösségben megélt szépségek leírhatóak. A szépség megtapasztalása után jöhet a „közös”-ség tisztázása, amely bennünket a minket körülvevőkkel összeköt. Az, ami meghatároz és egyben meg is erősít, összetartozásunkat kétségtelenné teszi. Majd fontos a saját szerep tisztázása: „miért is vagyok (lettem) én tagja ennek a közösségnek?” Ha már létrejött (megteremtődött) e közösség, akkor miként is védhetjük a megteremtett közösséget, és miként a közösség teremtő tevékenységét?

A teremtésvédő célok megélését tehát ma a közösség felfedezésében kell kezdenünk. Újra egymásra kell találnunk, hogy szépségre, értékre leljünk és magunk is értékteremtőek lehessünk.

Kalandra fel hát, hisz Isten közösségeinket is szépnek teremtette, és alvállalkozónak hívott minket a közösségteremtésben is!