Prédikáció-vázlatok 2010. Teremtés hete

Nyomtatóbarát változat

2009. szeptember 26 – október 3.

 

Az alábbi prédikáció-vázlatok a 2010. évi teremtés hetének szentmise-olvasmányaihoz készültek. A napi olvasmány, a szentlecke vagy az evangélium azon szövegrészei, melyhez a gondolatmenet fűződik, az egyes gondolatok előtt dőlt betűvel kiemelve találhatók. A szentírási helyeket teljes egészében nem közölljük, és az idézett egyedi versek helyét sem tüntetjük fel, csupán a napi perikópák lelőhelyét segítségül (amelyek egyébként az interneten is több helyen megtalálhatók, például itt.)

Szeptember 26. vasárnap (Szentírás vasárnapja)

Ám 6,1a.4-7; 1Tim 6,11-16; Lk 16,19-31)

Jaj nektek, gondtalanul élőknek, a Sionon, és nektek, elbizakodottak, Szamaria hegyén, ti előkelők, a nép főemberei, akikhez folyamodik Izrael háza! Elefántcsont ágyakban lustálkodnak, és kereveteken henyélnek; lakmároznak a nyáj bárányaiból, és a csorda borjúiból. Danolásznak hárfaszó mellett, – azt hiszik, hogy olyan hangszereik vannak, mint Dávidnak –. serlegekből isszák a bort, a legfinomabb kenettel kenik meg magukat, és semmit sem törődnek József romlásával. Nos, ezért majd ők mennek a száműzöttek élén a száműzetésbe, és véget ér a henyélők tobzódása.

Volt egyszer egy gazdag ember. Bíborba, patyolatba öltözködött, és mindennap fényes lakomát rendezett. Volt egy Lázár nevű koldus is, aki ott feküdt a kapuja előtt, tele fekéllyel. Szeretett volna jóllakni abból, ami a gazdag asztaláról lehullott, de csak a kutyák jöttek és nyalogatták a sebeit. Történt pedig, hogy meghalt a koldus, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. Meghalt a gazdag is, és eltemették. Amikor a pokolban a kínok közt föltekintett, meglátta messziről Ábrahámot, és a keblén Lázárt. Ekkor felkiáltott neki: Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse a nyelvemet, mert kínlódom ebben a lángban! Ábrahám ezt felelte neki:Fiam! Emlékezz csak vissza, hogy életedben elnyerted javaidat, Lázár pedig ugyanígy a rosszat; ő most itt vigasztalódik, te pedig gyötrődsz. Ráadásul köztünk és köztetek nagy szakadék is van, hogy akik innen át akarnának menni hozzátok, ne tudjanak, se onnan hozzánk ne jöhessen senki. Erre az így szólt:Akkor hát arra kérlek, atyám, küldd el őt apám házába, mert öt testvérem van. Tegyen előttük tanúságot, nehogy ők is ide jussanak, a gyötrelmek helyére.Ábrahám ezt válaszolta: Van Mózesük és prófétáik, hallgassanak azokra! Az erre így könyörgött: Nem úgy, atyám, Ábrahám! De ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, bűnbánatot tartanak. Erre ő azt felelte: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem fognak hinni!

Az emberiség történetét végigkísérik a különböző válságok. Erkölcsi, gazdasági, egészségügyi, pénzügyi , egészségügyi krízisek, melyek emberek különböző méretű csoportjaira terjednek ki: hol csak egy családra, egy népre, hol egy egész földrészre, ma pedig gyakran már az egész világra. Másfelől újra és újra rá kell jönnünk, hogy a „külső” válságok gyökerénél minden esetben ott van, vagy legalábbis a megoldás keresésénél felmerül az egyének belső állapotának kérdése, a „belső krízis”. A leginkább világméretű és egyben a legátfogóbb – az emberi élet legtöbb területére kiterjedő – válság ma az, amit ökológiai válságnak nevezünk. Segít-e ennek megoldásában a Szentírás?
Az ószövetségi olvasmányban Ámosz próféta egy nép erkölcsi életét érintő válságról ír, és a krízis gyökerét az igazságtalan életmódban látja, melynek következménye és jele a botrányos méreteket öltő „túlfogyasztás” Az evangéliumban pedig Jézus a gazdag ember belső krízisét mutatja be drámai erővel, egészen odáig menően, hogy az örök boldogság vagy örök kárhozat kérdése is múlhat ezen. Az is kiderül azonban, hogy ebben a krízisben még sincs egyedül a gazdag sem: családját ugyanez a válság érinti – vagyis máshonnan nézve ez is közösségi válság. S az ok – akárcsak Ámosznál – Jézusnál is az igazságos életmód iránti érzéketlenség… A megoldás pedig azon múlik, hogy az emberek hallgatnak-e „Mózesre és a prófétákra”, vagyis Istennek a Szentírásban adott világos útmutatására.
XVI. Benedek pápa idei újévi üzenetét teljes egészében az ökológiai válságnak és a rá adható keresztény válasznak szentelte. A 9. pontban így ír: „Az ökológiai válság … történelmi alkalom közös válasz kidolgozására, mely a globális fejlődési modellt olyan irányba tereli, amely jobban szem előtt tartja a teremtett világ megbecsülését, az ember teljes fejlődését és az igazságban megvalósuló szeretet értékeire épül.” Tehát a Szentatya szerint is az igazságosság iránti érzék növelése és az ennek megfelelő cselekvés a megoldás kulcsa. Ezen felül pedig ő is megemlíti azt, amit többféle összefüggésben sok lelki író hangsúlyoz: a krízis nem feltétlenül elkerülendő tragédia, hanem az új kezdet lehetőségét is magában hordozza.
A gazdag ember azért jutott a kárhozatra, mert vak volt saját élete ellentmondásainak, igazságtalan és szeretetlen voltának felismerésére. Utólag már hiába látja világosan, hogy „másképp kellett volna…”. Vajon én mindent megteszek-e azért, hogy őszintén és világosan átlássam Isten Szavának, az ő szeretetének világosságában az életmódomat? Ha nyitott szívvel Isten elé állok, vajon nem találok-e igazságtalan, szeretetlen elemeket megszokott életformámban? Hallgassuk meg nyitott füllel Isten szavait a Szentírásban, és engedjünk a felszólításnak, ha arra hív, hogy tegyük igazságosabbá életünket! A Teremtés Hete jó alkalom arra, hogy mélységében átvizsgáljuk életmódunkat, és Isten erejében elhatározzuk, miben akarunk változtatni, hogy jobban megfeleljünk az Ő rólunk alkotott teremtő tervének és az embertársaink iránti szeretet törvényének.

Szeptember 27. hétfő (Páli Szent Vince emléknapja)

(Jób 1,6-22; Lk 9,46-50)

Mivel Jézus ismerte szívük gondolatait, odahívott egy gyermeket, maga mellé állította, és így szólt tanítványaihoz: „Aki befogadja ezt a gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Mert aki a legkisebb köztetek, az a legnagyobb."

A gyermek, akit Jézus odaállított maga mellé, a korabeli felnőttek szemében tényleg „kicsi" volt: jelentéktelen, gyenge valaki, akinek nincs szava és érdekeit legfeljebb a szülei képviselik. Ha majd megéri a felnőttkort, akkor fog számítani... Jézus természetesen más szemmel nézi a gyermeket is: az Atya egyedülálló módon szeretett, kedves fiát-lányát látja benne. Az evangéliumi helyzetben azonban nyilván Jézus sem arra gondolt, hogy az odaállított konkrét gyermek árva, és nevelőszülőkre van szüksége. Ez a gyermek ebben a helyzetben személyes valóságán túl jelkép is: minden korok minden „kicsinyének", kitaszított, mellőzött, elfelejtett, jelentéktelen emberének jelképe.

Kik ma a kicsinyek? A gyermekre a mai kor másképp gondol. Közgondolkodásunk a legmesszebbmenőkig, néha már túlzottan is ajnározza, óvja a gyermekekben látott kedvességet, ártatlanságot, felmagasztalja a fiatalságot – miközben számtalan módon veszélyezteti és rombolja is azt. Közben pedig védtelen magzatok millióit pusztítja el az abortusz elmondhatatlanul kegyetlen, bűnös gyakorlatával. A meg nem született gyermekek tehát jézusi értelemben „kicsinyek". De a teremtett világ védelmének lelkületében azt is fel kell ismernünk, hogy „kicsinyek", jelentéktelenek és jóformán senki által számításba nem vettek a harmadik világ szegényei is („mellesleg" könnyen lehet, hogy katolikus hívő testvéreink, tanítvány-társaink!), akiknek kizsákmányolásában akarva-akaratlanul, tudva vagy nem tudva mi, a fejlett világ polgárai mind részt veszünk. Másrészt pedig evangéliumi „kicsinyek" a jövendő nemzedékek tagjai is, azok, akik még meg sem fogantak, de akik felé mégis felelősségünk van: úgy kell élnünk ezen az Istentől ajándékba kapott bolygón, hogy majdan, akár évtizedek vagy évszázadok múlva nekik is jusson víz, élelem, levegő, energia: mindaz, amire az Istent magasztaló élethez szükségük lesz.

Jézus szavai nem hagynak kétséget afelől, hogy vajon fontosak-e ezek a szempontok... hiszen szerinte „a kicsi a legnagyobb"... Márpedig jelenleg, hatalmas „ökológiai lábnyomokat" hagyva magunk után, felélve a Föld jövőjét nem ennek megfelelően élünk! Ha tehát tiszta lelkiismerettel akarjuk hallgatni Jézus szavait a kicsinyek befogadásáról, akkor még ma el kell kezdenünk megváltoztatni életformánkat.

Szeptember 28. kedd (Szent Vencel emléknapja, Ruiz Szent Lőrinc emléknapja)

(Jób 3,1-3.11-17.20-23; Lk 9,51-56)

A tanítványok, Jakab és János felháborodtak: „Uram, akarod-e, hogy lehívjuk az égből a villámot, hadd pusztítsa el őket?" De ő hozzájuk fordult és megfeddte őket: „Nem tudjátok, hogy milyen lelkület van bennetek. Az Emberfia nem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem hogy megmentse."

Jakab és János az Úr jó apostolai voltak. Jézus nyilván nem véletlenül választotta ki őket; nem egy alkalommal tanújelét adták ragaszkodásuknak; az Úr mennybemenetele után pedig, az ősegyházban mindkettőjüknek jelentős szerepe volt. Nem voltak tehát rossz tanítványok - s mégis adódik olyan helyzet, amikor Jézusnak így kell megfeddnie őket: „Nem tudjátok, hogy milyen lelkület van bennetek." Súlyos szavak ezek, hiszen a „nem tudni, milyen lelkület" mintegy ellenpontját jelenti annak a Léleknek, Aki Jézusban él, Akiben Jézus él...

Mivel „érdemlik ki" a Zebedeus-fiak, a „mennydörgés fiai" ezt a nem éppen hízelgő minősítést? Le akarják hívni a villámot (a görög szövegben: égi tüzet) – úgy gondolják, igazságos – ítéletként, bosszúként azoknak a szamaritánusoknak a vesztére, akik megtagadták, hogy befogadják a Jeruzsálem felé tartó Jézust. Ki tudja, honnan szedték az ötletet, hiszen Jézustól ilyesmit egészen biztosan nem láthattak soha. Talán a Mesterbe vetett hitüknek egyfajta kifejeződése, hogy meg vannak győződve: erre is képes, mint annak idején Illés; talán frusztráltak, érezve valamit a fenyegető körülményekből (hiszen „közel vannak Jézus szenvedésének napjai"); talán szeretnének már valami látványos erőmegnyilvánulást látni a Messiástól... vagy a kísértésnek engednek? Mindenesetre nagyon más módon képzelik el az Istenről szóló tanúságtételt, mint Jézus, aki semmi áron nem akar erőszakot alkalmazni az evangélium hirdetésére. Ők viszont birtokolni akarják a természet (és a természetfölötti) hatalmat biztosító erőit, hogy - miközben azt gondolják, ők a Mester hiteles tanúi - saját elképzelésüknek megfelelővé formálhassák a világot...

Talán észre sem vesszük, de - miközben jó kereszténynek, hűséges tanítványnak tartjuk magunkat - jó eséllyel mi is merőben másképp viszonyulunk a megragadható erőhöz és hatalomhoz, mint ahogyan azt Jézus tenné. Nemcsak lelki értelemben igaz ez, de konkrét fizikai megnyilvánulásai is vannak, melyeket talán át sem gondolunk. Olyan világban élünk, amely folytonosan „lehívja a villámot": szinte teljes mértékben a fosszilis energiahordozókból kinyerhető olcsó elektromos energiára alapozzuk a mindennapjainkat, nem törődve azzal, hogy ennek előállítása – a jelenlegi, ráadásul egyre növekvő mértékben – a Föld durva és fenntarthatatlan kizsákmányolását jelenti. Saját jólétünk, kényelmünk biztosítása érdekében minden földi és „égi" erőt igyekszünk felhasználni, nem törődve azzal, hogy ezzel mások életlehetőségét éljük fel. Egészen biztos, hogy Jézus ezt nem így tenné és nem hagyná jóvá. Vajon a mi igényeinket, ötleteinket, élet- és gondolkodásmódunkat látva a Mester nem ugyanazt mondaná-e nekünk is, mint tanítványainak, Jánosnak és Jakabnak: „Nem tudjátok, milyen lelkület van bennetek"?

 

Szeptember 29. szerda (Szent Mihály, Gábor és Rafael főangyalok ünnepe)

(Jel 12,7-12a; Jn 1,47-51)

Bizony, bizony, mondom nektek: látni fogjátok, hogy megnyílik az ég, és Isten angyalai fel-alá szállnak az Emberfia felett."

Az evangéliumok sehol nem számolnak be arról, hogy Jézus földi élete során (még kevésbé feltámadása után) angyalok közvetítettek volna Isten Fia és a Mennyei Atya között. Jézus e meglepő kijelentésnek értelmét tehát másutt kell keresnünk. A szentírás-magyarázók többsége utal arra, hogy Jézusnak ez a mondata kapcsolatban áll Jákob álmával, mely a Ter 28, 12-ben található, ahol az angyalok szintén fel-le járnak ég és föld között. Jézus megtestesülésében tehát beteljesül az ember minden igaz vágyakozása, melyeket az Ószövetség hívő népe még csak homályos sejtésként élhetett meg. Elsősorban helyreáll a harmónia Isten és ember, ég és föld, Teremtő és teremtménye között. A tanítványok megtapasztalhatják, hogy ahol Jézus jelen van, ott összekapcsolódik a menny és az anyagi világ. A kettő között ugyanis nincs ellentét: Isten kezdettől fogva és szüntelenül szereti teremtményeit, ahogyan a Bölcsesség könyve mondja: „Mert szeretsz mindent, ami van, és nem utálsz semmit abból, amit alkottál". (Bölcs 11, 24) Az Istenhez tartozó ember, a tanítvány tehát ugyanezzel a szeretettel kell, hogy viszonyuljon a teremtett világhoz.

Az angyalok, akik maguk is teremtmények, de hozzánk, emberekhez képest tökéletesebben átlátják Isten teremtő szeretet-tervét, ennek a viszonyulásnak kifejezői és munkásai. A három szent főangyal küldetése tanítás is számunkra arról, miben is áll a teremtéshez való olyan viszonyulás, melyet Isten a saját teremtő tevékenysége folytatásaként kér tőlünk. Mihály védelmezi Isten művét, Gábor az üzenetet közvetíti, Rafael pedig gyógyít. A teremtett világot Istennel együtt szerető és iránta felelős hívő embernek is ebben áll a küldetése: védelmezni azt, amit az Úr szeretetben teremtett; Krisztus-követő életünkkel meghirdetni benne Isten örömhírét; imádságunkkal és munkánkkal pedig gyógyítani azt, amit a bűn megsebzett benne.

 

Szeptember 30. csütörtök (Szent Jeromos emléknapja)

(Jób 19,21-27; Lk 10,1-12)

Szent Jeromos lefordította kora nyelvére a Szentírást, hogy mindenki megértse Isten szavát. Ma a legtöbb nyelvre már le van fordítva a Biblia; de mintha nagyon sok ember mégsem hallott volna róla. Néha még mi, keresztények is úgy viselkedünk, mintha nem ismernénk az evangéliumot...

Valójában minden korszakban újra és újra le kell fordítani a Szentírást az adott kor érthető nyelvezetére. Úgy kell elmondani, megmutatni tanítását, hogy - semmit el nem véve, meg nem változtatva benne - a kor embere meg tudja érteni, felismerje, hogy ez örömhír, amely neki szól, és meg tudja élni... Korunk közérthető nyelvezete többek között és egyre inkább a környezet iránti felelősség gondolkodásmódja. A fiatalabb nemzedékek egyre érzékenyebbek lesznek erre a „nyelvre". Márpedig ez a nyelv igencsak alkalmas Jézus üzenetének elmondására. A mi feladatunk - mai keresztényeké, világiaké, szerzeteseké és papoké egyaránt - hogy erre a nyelvre „lefordítsuk" az evangéliumot!

 

Tudom, hogy megváltóm él, és a végső napon feltámadok a földből ... testemben látom meg Istenemet.

A keresztény ember reménye nem valamiféle pogány elszakadás a testtől, és éteri magasságokba való „lelki" felemelkedés. A mi végső reménységünk, miközben messze túlmutat az anyagi valóságon, mégis egyértelműen kapcsolódik a testhez a feltámadás hite által. A Jób könyvéből vett idézet az Ószövetségben ritka világossággal fogalmazza meg azt, ami számunkra Krisztusban lett bizonyosság és nyert értelmet: Isten feltámaszt bennünket, a végső időben pedig - amint ezt Pál apostol írásai és a Jelenések könyve fejti ki - az egész mindenséget újjáteremti. Egy nagyon fontos következtetés fakad ebből: nem értelmetlen ennek a világnak fejlődéséért fáradoznunk, mert - bár minden teremtett valóság mulandó - az, amivé mi emberek fejlesztettük ezt a világot, Isten teremtő és újjáteremtő szeretetéből megdicsőült módon valamiképp jelen lesz az örökkévalóságban. S mivel azt is tudjuk, hogy Krisztus sebhelyei ott vannak az Ő feltámadt testén, de már nem a szenvedés és halál emlékeként, hanem a dicsőség jeleiként, úgy minden bizonnyal azok a (fizikai és lelki) sebek is valamiként beépülnek az Úr által újjáteremtett valóságba, amelyeket mi hordozunk - és amelyeket mi okozunk. Mivel az új ég és új föld valóságában nincs már szenvedés és fájdalom, nyilván ezek is új, szent és boldog értelmet nyernek; ám mégis mennyivel jobb, ha már most a „beteljesedés munkásai" próbálunk lenni! A feltámadás krisztusi hite teszi a keresztény embert igazán teremtést szerető és teremtést védő tanítvánnyá. Mit tettem tegnap, és mit szándékozom tenni a mai napon teremtett (fizikai és emberi) környezetemért - a feltámadás hitének világosságában?

 

Október 1. péntek (Lisieux-i Szent Teréz szűz és egyháztanító emléknapja)

(Jób 38,1.12-21 40,3-5; Lk 10,13-16)

Az Úr így szólt Jóbhoz: ... „Lett-e már parancsodra reggel? ... Magyarázd meg nekem mindezt, ha tudod!"

Az ókori ember a természet sok olyan jelensége előtt állt értetlen és csodálkozó szemmel, amelyeket a mai tudomány már - úgy gondoljuk - kielégítően meg tud magyarázni, sőt a mindennapi ember gondolkodása számára sem jelentnek problémát. Felvilágosultabbak vagyunk, jobban értjük a világot – noha napról-napra kiderül, hogy még igen messze vagyunk a „mindentudásnak" egy olyan értelmétől is, hogy minden olyan ismeret birtokában lennénk, ami nyugodt földi életünkhöz közvetlenül szükséges... S miközben értelmileg birtokba vettük-vesszük a világot, mintha egyre távolabb kerülnénk a csodálkozástól – s ezáltal a gyermeki, istengyermeki lelkülettől is. Talán megmosolyogjuk Jóbot, akit az Úr el tud némítani azzal a kérdéssel, hogy magyarázza meg neki a napfölkelte titkát, ha tudja - de vajon fölényes mosolyunkkal nem veszítjük-e el Jób istenfélő lelkületét is?! A teremtett világ iránti felelősség a rácsodálkozással, a dicsőítés és a leborulás lelkületével kezdődik. Még egy nagyvárosban is számtalan lehetőség adódik a teremtés, a természet nagyszerűségének megcsodálására. Ünnepeljük ma dicsőítő rácsodálkozásunkkal Teremtőnket!

 

Október 2. szombat (Szent Őrzőangyalok emléknapja)

(Kiv 23, 20-23a; Mt 18, 1-5. 10)

„Íme, én elküldöm angyalomat, hogy előtted menjen, őrizzen téged az úton, és vezessen el arra a helyre, amelyet neked szántam."

Az angyalok is teremtett lelkek, ők is a „teremtett világ" részei, noha nem testben élnek. Az ő hivatásuk is arra szól, amelyre a miénk, embereké: megtenni Isten akaratát és beteljesíteni az üdvösség művét; s bár sok szempontból tökéletesebb képességekkel rendelkeznek nálunk, mégis az a küldetésük, hogy Isten erejét közvetítve az embereket, a mi üdvösségünket szolgálják. Így áll össze egységbe a most olvasott szakasz tanítása: Isten minden embernek, minden embercsoportnak, népnek - mint ahogy magának az emberiségnek is - „földet szánt", vagyis valamilyen helyet tervezett a mindenségben; s az Ő útmutatását kell követnünk ahhoz, hogy ezt megtaláljuk és betöltsük. Talán nem is elsősorban fizikai helyre kell itt gondolnunk, hanem arra a szellemi helyre, feladatra, amelyet tömören úgy foglalhatunk össze: Isten társainak lenni a teremtésben. Az angyalok szolgálata ennek betöltésében szeretne segíteni bennünket. Nem azért kell őrangyalunk segítségét kérnünk, hogy működjön közrwe a mi terveink megvalósításában, vágyaink betöltésében, hanem hogy ösztönözzön és segítsen abban, hogy mi teljesítsük Isten tervét, töltsük be az Ő vágyait, melyek rólunk, a mi boldogságunkról szólnak.

 

A tanítványok egyszer ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: „Mit gondolsz, ki a legnagyobb a mennyek országában?" Erre Jézus odahívott egy gyermeket, közéjük állította, és így szólt: „Bizony mondom nektek, ha meg nem változtok, és nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába! Aki tehát olyan kicsinnyé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában."

A sokat idézett jelenet leírásban van egy kifejezés, amely megállásra és elmélkedésre késztethet bennünket. Jézus a gyermeket „közéjük állította", mármint a tanítványok közé. Próbáljuk magunk elé képzelni a helyzetet úgy, ahogy az lejátszódhatott. A cserzett bőrű és lelkű izraeli férfiakat, akik talán épp a Messiás által létrehozandó ország miniszteri posztjain osztozkodnak, az Isten népe felnőttjeit, akik egy szikár és az elnyomatás közegében harcossá edződött izraelita vallásosság lelkületébe beavatódva tanulgatják követni azt, akit megváltónak remélnek. Meg a minden bizonnyal lényegében véletlenszerűen odapenderített gyermeket, akinek legfőbb jellemzője a kor minden mérvadó felnőttjének szemében az, hogy a senkiség és valakiság határmezsgyéjén billeg. És persze Jézust, akinek meghökkentő gesztusára a szereplők helyében, valljuk meg, melyikünknek nem olyasmi lenne a reakciója, hogy: „Mit akar ez???" Sehogyan sem illik ide ez a gyerek... S persze éppen ez a megdöbbentés Jézus célja. Szeretne kibillenteni bennünket megszokott, kényelmes világképünkből, szeretné, hogy ne feltétlenül tekintsük természetesnek azt, ami valójában nem az; ismerjük fel, hogy nem biztos, hogy annak van igazán értéke, aminek mi értéket tulajdonítunk...

Mindannyian abba növünk bele, amit születésünkkor a világban találunk; azt tekintjük természetesnek, adottnak és elvárhatónak, amibe beleszülettünk. Akkor is, ha az valójában nem természetes, nem igazságos, nem egyensúlyos, nem fenntartható. A megtérés („ha meg nem változtok..." - mondja Jézus) legmélyebb beidegződéseink tudatos felülvizsgálatát is kell, hogy jelentse, magával kell hozza. A Jézus által a tanítványok közé állított gyerek, a környezeti válság által a jóléti világban keltett nyugtalanság: újra és újra meghívás a  megtérésre - gondolkodásmódunk megváltoztatására.

Okt. 3. vasárnap Évközi 27. vasárnap

(Hab 1, 2-3; 2, 2-4; 2 Tim 1, 6-8. 13-14; Lk 17, 5-10)

Csupa fosztogatást, csupa rablást látok magam előtt; a vádaskodás és civakodás egyre fokozódik.

Az Úr így válaszolt: "Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki tövestől és verj gyökeret a tengerben, engedelmeskedik nektek."

Assisi Szent Ferencet az egész Egyház, sőt a nem keresztények közül is sokan a teremtés iránti szeretet és felelősség példaképének tartják, és méltán. De közelebbről miben is áll az ő lelkiségének ez a vonatkozása? Szent Ferenc nem csak és nem elsősorban a természet szépsége iránti csodálatban, egyfajta „esztétikai" teremtés-szeretetben a példaképünk, és nem is csupán egyfajta „természetbarátságban". Ez sem rossz és nem kevés. Ferenc azonban valami sokkal mélyebbet értett meg: a Teremtő és a teremtmény igazi viszonyát, sokrétű kapcsolatát élte meg olyan totalitással, ami, úgy tűnik, minden kor embere számára magával ragadó és nehezen felülmúlható.

Fontos azonban azt is észrevennünk, hogy Ferencnek e felismerése mögött a teremtményi lét mélységeinek, a szenvedésnek és a fájdalomnak komoly megtapasztalása áll. A szegénység és az alázatos teremtményiség nála nem romantikus ideálok, hanem hatalmas külső és belső feszültségekre adott, megszenvedett válaszok. Ő is át kellett, hogy élje, amit Habakuk próféta panaszolt fel az olvasmányban: „Csupa fosztogatást, csupa rablást látok magam előtt; a vádaskodás és civakodás egyre fokozódik." Korának nagy társadalmi megosztottságára, a „maiores" és „minores" ellentétére, a kizsákmányolásra és igazságtalanságra csak az ő radikális életátadásának elszántságával lehetett igazi választ adni. S ez a válasz jellegzetesen evangéliumi: „nem erőszakkal, nem hatalommal", hanem épp a kicsinység, a szegénység és az Isten teremtő Szeretetére alázattal válaszoló teremtményi szeretet által bizonyul hitelesnek. Vagyis épp azok között a körülmények között, amelyek között Krisztus szenvedése, kereszthalála és feltámadása megváltás, üdvözítés volt. Ezt a hasonlóságot sugározzák Ferenc stigmái is...

Habakuk próféta és Szent Ferenc panaszát a mi korunk hívő embere is visszhangozhatja. Mi is számtalan igazságtalanságot és agressziót tapasztalunk magunk körül, mi több, mi is részesei vagyunk ezeknek - hol az elszenvedő, hol meg, valljuk be, a „szenvedtető" oldaláról. Korunk embere is aggódva keresi a megoldást az emberi és a természeti környezet megannyi válságára. S a válasz lényegében ma sem lehet más, mint amit Jézus adott, mint amit Ferenc Benne - Krisztusban - felismert: a teremtmény radikális, alázatos önátadása szeretetben Teremtőjének. XVI. Benedek pápa teljes idei újévi békeüzenetét a teremtett világ iránti felelősségnek szentelte, s ebben, mint már sok más megnyilatkozásában is hangsúlyozza - amit II. János Pál pápa is mindig elmondott ezzel a témával kapcsolatban -: a környezeti kérdés valójában etikai természetű kérdés, emberségünk kérdése. „Az ökológiai válságot nem értékelhetjük a hozzá fűződő kérdésektől függetlenül, mivel szoros kapcsolatban áll magával a fejlődés fogalmával, és az emberről, illetve embertársaival és a teremtett világgal való kapcsolatáról alkotott elképzeléssel."  - írja. A környezeti válságból való kilábaláshoz (is) az ember megtérésére van szükség.

Ezen a ponton sok kortársunk, de még sok keresztény is lemondóan legyint, vagy elutasítja a felelősséget. „Ugyan mit tehetnék én, hatalom nélküli ember, jelentéktelen kis pont az emberiség több milliárdos tömegében? Ugyan mit ér az én erőfeszítésem?" Vagy pedig: „Miért én kezdjem el, miért nem azok lépnek először a környezet megmentése érdekében, akik sokkal többet tehetnek érte, vagy épp sokkal többet tesznek jelenleg ellene: a multicégek, az olajvállalatok, a kormányok, az ENSZ...?" Pedig Szent Ferenc hatalmas erejű válasza kora nagy kérdéseire épp azért volt hatékony, mert ő nem kérdezett ilyesmit, hanem megértette Jézus biztatását, melyet a kicsiknek, a magukat - akár a hitben is - gyengének érzőknek mondott: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki tövestől és verj gyökeret a tengerben, engedelmeskedik nektek." Ne az erőnket, ne hitünk nagyságát méricskéljük, hanem halljuk meg a nekünk, egyszerre korunknak és személyünknek szóló evangéliumi üzenetet, és tegyük meg bátran az első, gyakorlati lépéseket - a többit pedig bízzuk a minket keresztjével és feltámadásával megváltó Krisztusra. Kérdezzük meg tehát magunktól és osszuk meg egymással: Mit kell tennem, hogy szeretetem jobban hasonlítson és válaszoljon arra a szeretetre, amellyel Isten, a Teremtő szereti ezt a világot? Hogyan akarja ma, itt, ezek között a körülmények között  Isten bennem szeretni a teremtett világot?

Keresés

Programajánló
Bejelentkezés