Friss tartalmak

Haladás az új úton

Ökológiai megtérés 4.

Azok a megtérők, akik annak idején Keresztelő szent János hatására új életet akartak kezdeni – tehát ráébredtek, hogy zsákutcában vannak, és komolyan elhatározták, hogy megváltoznak – kérdésekkel ostromolták a prófétát: „Mit tegyünk?” (Lk 3,10). És a próféta, a „legnagyobb az asszonyok szülöttei közül”, aki megrendítő hatással tudta átadni az üzenetet az átfogó helyzetről, a morális krízisről, a közelgő döntő időszakról – „a fejsze már a fák gyökerére tétetett!” – nem tér ki az utca embere, a földműves, a katona, a pénzember, a pap konkrét kérdése elől sem.

„Mit tegyünk? Mit tegyek?” – ez az egyszerű és örök kérdése akkor és ma is mindenkinek, aki másképp látja, átértékelte saját élete körülményeit, dolgait, saját szerepét, napi gyakorlatát, szokásait, egyszóval: életét, s most vissza akar térni a hibástól a helyeshez, a rossztól a jóhoz, a bűnöstől az üdvöshöz.

A kiút ígérete

Ökológiai megtérés 3.

Az előző héten tárgyalt mélypontról akkor tudunk továbblendülni, amikor kirajzolódik előttünk egy vagy több olyan cél és az azt / azokat alátámasztó új értékek, amelyek eloszlatják a sorozatunk elején bemutatott, „nincs ez rendben így” érzését. Megjelennek és vonzóvá válnak, megmutatják egy olyan új élet lehetőségét, amelyikről már el tudjuk hinni, hogy hosszú távon is fenntartható.

A Szentírásban a megtérések leírásánál mindig felismerhető a folyamatnak ez a lényeges eleme. Gondoljunk csak azokra a helyzetekre, amikor Jézus odaáll valaki (például Máté, a vámos) elé, és hívja őt: „Kövess engem!” Gyakran ezek az emberek már korábban is ismerték az Urat, volt vele kapcsolatuk, tudtak tanításáról – ám most megszületik bennük a rádöbbenés arra, hogy az ő hívása megoldás a kínzó kérdésekre – ő „a Megoldás”.

Általában persze ilyenkor – ahogy Jézus sem a jövőbeni teljes „útitervet” tárja a szavára megtérők elé – nem a teljes megoldás sejlik fel, csak egy-két részlet, lépések, amelyekről hisszük, hogy meg tudjuk tenni azokat. Képesek vagyunk olyan módon élni, amire a hívás szól. Új szokások, amelyekről úgy gondoljuk, hogy át tudunk térni rájuk. Ezek az ökológiai megtérés esetén – tehát ha a Jézussal való találkozásunk minden következményét meg akarjuk jeleníteni a minket körülvevő világhoz fűződő kapcsolatainkban – sokszor apróbb dolgok, például az, hogy le tudok mondani hétköznapokon a húsevésről, vagy az, hogy megoldható, hogy biciklivel járjak munkába. Ritkábban, de előfordulhat az is, hogy egy nagyobb elhatározással indul utunk az ökológiai megtérés felé, olyannal, mint egy fenntarthatatlan munkahely vagy lakhely elhagyása.

A mélypont

Ökológiai megtérés 2.

Előző cikkünkben, nagyböjt első hetében arról elmélkedtünk, mennyire szükséges eljutnunk annak felismerésére, hogy életünket nem fenntartható módon rendeztük be – akár Isten törvénye, akár pedig az ökológiai fenntarthatóság szempontjából.

Az a felismerés azonban, hogy „rossz irányba haladunk”, még nem jelenti azt, hogy nem megyünk tovább. Nem magától értetődő, hogy a hibás irányt észrevéve azonnal lefékezünk, megállunk, esetleg elkanyarodunk. Bár ésszerű lenne, mégsem magától értetődő, hogy az ilyen (vagy egyébként bármilyen!) felismerést azonnal megfelelő elhatározás és tett követi.

Így van ez a lelki élet terén és a környezethez való viszonyunkban is. A lefelé csúszó ember, bár külső szemmel nézve világos, hogy azonnal változtatnia kellene magatartásán, gyakran csak tovább halad a romlás felé.

Jézus példázatában a tékozló fiú olyan mélyre süllyed, ami egy hívő zsidó embernek szinte elképzelhetetlen – sertéseket őriz nyomorogva egy idegen birtokán. Ez a kép szimbolikusan sűríti magába a tapasztalatot: bár nem lenne szükségszerű, ennek ellenére nem ritka, hogy el kell jutnunk a lejtő aljáig ahhoz, hogy ráébredjünk elrontott helyzetünkre, és benne a saját felelősségünkre.

„Érzem azt, hogy nincs ez rendben így”

Ökológiai megtérés 1.: A felismerés

Mindennapos emberi tapasztalatunk, hogy rosszul döntöttünk, rossz felé indultunk, eltoltunk valamit. Kisebb és nagyobb jelentőségű ügyekben, egyénileg vagy közösségileg, önmagunkra vagy másokra vonatkozóan gyakran elfoghat minket ez az érzés.

Az efféle hozzáállásnak létezik olyan túlzó megnyilvánulása, amit inkább kerülnünk ajánlatos, aminek ellent kell mondanunk. Aki például hajlamos az indokolatlan pesszimizmusra, az önmarcangolásra, annak nem szabad az ilyen irányú gondolatokat kritika nélkül elhinnie önmagáról, hanem helyesebb az őt jól ismerő és szerető embertársai ítéletére támaszkodnia.

Közösségi téren is előfordul hasonló: manapság például a magyar közéletben elterjedt az eltérő gondolkodású, érdekű, pártállású emberek, csoportok teljes elutasítása, amikor semmi esélyt nem adunk nekik, mert már eleve meg vagyunk győződve arról, hogy semmit nem csinálhatnak jól, és egészen biztos, hogy bármit is mondanak, tesznek vagy akár csak gondolnak, amögött feltétlenül csak gonosz szándék vagy „legjobb esetben” tévedés állhat... Ez egy olyan fajta „meggyőződés a rosszról”, aminek ajánlatos lenne ellentmondanunk, már csak azért is, mert az örökösen gyanakvó ember, aki ott is „átlát a szitán”, ahol nincs is szita, első sorban saját magát teszi tönkre ezzel a hozzáállással.

***

Van azonban, amikor helyes annak a felismerése: elrontottunk valamit. Az ilyesmi leggyakrabban önmagunkkal kapcsolatban lehet helytálló. Különösen aggasztó a helyzet, ha arra jövünk rá, hogy hosszú távú életstratégiánk, megszokásaink, életünket meghatározó elveink elhibázottak, melyeken nem könnyű változtatni. Hiszen kialakítottunk általuk egy – gyakran kényelmes – életkeretet, és az egyes elemek egymást feltételezik benne, nem lehet egyet-egyet kiemelni anélkül, hogy a többi is ne változna vele.

A Szentírás bőségesen ismer ilyen eseteket. A próféták, de maga Jézus is nemegyszer szólít fel egyes embereket, csoportokat arra, hogy változtassanak életükön. (A legismertebb és talán legszebb példa erre Jézus példabeszéde a tékozló fiúról: Lk 15, 11-32.) Neve is van ennek a változtatásnak: megtérés. Az ezt jelentő héber szó („súb”) eredetileg azt jelenti: megfordulni és az ellenkező irányba menni az úton, görög megfelelője („metanoia”) pedig azt: megváltoztatni a gondolkodásmódot.

Mindkét kifejezésből látszik, hogy radikális és alapvető változásról van szó. A feladat éppen ezért korántsem egyszerű.

Világkorkép

Szerző: 
Nemes Csaba

A döntéshozók nem csak Rachel Carsonnak, „A néma tavasz” szerzőjének 1962-ban leírt szavait, de az 1972-ben a Római Klub által kiadott híres „A növekedés határai” című munkát elkészítő, nagy befolyással bíró tudóscsoport üzenetét sem vették komolyan, és úgy tűnik, hogy ez máig sem történt meg, pedig az akkori modelleredmények és az azóta eltelt negyven évben bekövetkezett tényleges változások közel állnak egymáshoz. 1972 a globális környezetvédelem fontos éve volt: ekkor rendezték meg Stockholmban az emberi környezet megóvásával foglalkozó első világkonferenciát, amikor először deklarálták az „emberhez méltó környezethez való jogot”.

A világ döntéshozóinak az alapállása az, hogy nem történt nagyobb katasztrófa, ráadásul sokkal több embert sokkal nagyobb jólétben tart el a Föld, mint 1972-ben.

Mégis mi történt azóta? Négy évtized alatt megduplázódott a Föld lakossága, többszörösére nőtt a vízfogyasztás, vészesen csökkent a megművelhető földterületek mennyisége, és csökkent a fajok sokszínűsége, ami a legfontosabb eleme az ökológiai egyensúly fennmaradásának. Egyre gyorsabban fogynak az egy főre eső vízkészletek, Afrikában olyannyira, hogy ez a jelenség igazi népvándorlást fog okozni a következő tíz-tizenöt évben. Egymást követik az időjárási elemi csapások és a szélsőséges éghajlati rekordok. Az elmúlt napokban újra bejárta a világsajtót egy díjnyertes kisfilm, amely bemutatja, hogy hetvenöt perc leforgása alatt hogyan tűnik el egy Manhattan nagyságú jégtábla az olvadó grönlandi jégmezőből. Ha továbbra is úgy gondoljuk, hogy nincsenek határok, akkor majd a természet fog figyelmeztetni bennünket arra, hogy hol a határ.

Ökológiai megtérés

Az idei nagyböjt során a teremtesvedelem.hu már hagyományosnak számító cikksorozatában az ökológiai megtérés folyamatát elmélkedjük át.

Ferenc pápa „Áldott légy…” enciklikájának 217. pontjában így ír:

»Ha ”a külső sivatagok azért szaporodtak el a világon, mert a belső sivatagok szétterjedtek”, [akkor] a környezeti válság mély belső megtérésre hívó felszólítás. De azt is el kell ismernünk, hogy vannak olyan elkötelezett és imádságos keresztények, akik – a realizmus és pragmatizmus ürügyén – nemegyszer kinevetik a környezet miatti aggodalmakat. Mások passzívak, nem határozzák el magukat szokásaik megváltoztatására, és így inkoherenssé válnak.

Ökológiai megtérésre van tehát szükségük, 

amely azt jelenti: engedik, hogy Jézussal való találkozásuk minden következménye megjelenjen az őket körülvevő világhoz fűződő kapcsolataikban. Annak a hivatásnak a megélése, hogy védelmezői legyünk Isten művének, lényegi része az erényes életnek, nem valami szabadon választható feladat s nem is a keresztény tapasztalat másodlagos szempontja.«

Mi is ez a megtérés? Hogyan jelenhet meg Jézussal való találkozásunk a világhoz fűződő kapcsolatainkban? Ezekre a kérdésekre próbálunk majd rávilágítani a következő hat vasárnapon megjelenő cikkeinkben.

A megtérés egy folyamat, ami több szakaszra osztható. E szakaszokat vizsgálja majd egy-egy cikkünk.

Remény a hitben

Épp miután megkezdtük ezt az adventi cikksorozatunkat, melynek témája: a remény a teremtett világ iránt magát felelősnek érző keresztény ember szemével, Ferenc pápa új katekézissorozatot kezdett Rómában Szent Péter téri általános kihallgatásain, s ezek témájául – a reményt választotta. Mintha csak meg akarta volna segíteni elmélkedésünket… Kézenfekvő, hogy Ádvent utolsó hetében a remény keresztény tartalmáról, a hittel való összefüggéseiről elmélkedve az ő gondolataiból induljunk ki.

Első katekézisében december 7-én többek között ezt mondta: „A remény a kicsinyek erénye! A nagyok, a megelégedettek nem ismerik a reményt, nem tudják, mi az.” Nem szokatlan, hogy Ferenc pápa mindenben a kicsinyek, a szegények, a kitaszítottak szempontjait látja meg elsősorban, és nekik ad elsőbbséget. De miért tartja Ferenc pápa a szegények erényének a reményt, és miért állítja, hogy a „nagyok” nem ismerik azt? Azért, mert akinek nincs szüksége semmire (vagy legalábbis így érzi, mert úgy bástyázza körül magát evilág dolgaival, hogy ideig-óráig ezzel tudja ámítani magát), annak nincs miben, nincs miért reménykednie. A remény mindig valamilyen jövőre vonatkozó vágyat foglal magában, és akinek nincs hiánya, az nem vágyakozik, így pedig nem is reménykedik. Csak annak számára érték a remény, akinek van mire várnia. Talán jobban érthető így az is, hogy sok gazdag, a világ javait habzsolva használó, és a rászorultság gondolatát magától minden formában elutasító embertársunk miért reménytelen, és így végül miért boldogtalan gazdagsága ellenére is.

De mielőtt sajnálni kezdenénk a gazdagokat, akik így mintha helyzetük folytán reménytelenségre lennének ítélve, fontos felidéznünk azt is, hogy az élet végességével, a szenvedéssel, a halállal való szembesülést valójában egyetlen ember sem kerülheti el. Ha pedig a(z önmagát) gazdag(nak látó) ember ebben a szembesülésben egyszersmind Krisztussal is találkozik; ha megismeri az evangélium válaszát ezekre az egyetemes, minden embert érintő hiányokra, és el is fogadja, hogy Jézus szemével tekintve – földi, viszonylagos gazdagsága ellenére – ő is kicsi, voltaképpen semmi, akkor neki is esélye van elkezdeni vágyakozni, és ezáltal reménykedni is.

Világunk átalakítása. A fenntartható fejlődés 2030-ig megvalósítandó programja

Megjelent Zlinszky János és Balogh Dorka szerkesztésében a „Világunk átalakítása - A fenntartható fejlődés 2030-ig megvalósítandó programja” című kiadvány: 

A kötet, amit az Olvasó a kezében tart,  az ENSZ „Transforming our World: the 2030 Agenda for Sustainable Development” című egyhangú közgyűlési határozatának illetve közfelkiáltással elfogadott programjának – tudomásunk szerint – első, a nyilvánosság számára hozzáférhető, teljeskörű magyar fordítása, és kétnyelvű kiadása. A 15 évre szóló globális fejlesztési program gerincét adó Fenntartható Fejlesztési Célrendszert 2014 júliusában, a teljes programot 2015 szeptemberében fogadta el az Egyesült Nemzetek illetékes testülete…

Tisztelettel ajánljuk kötetünket a program végrehajtásáért felelős állami vezetőink, és a végrehajtásához hozzájárulni jogosult intézmények, tisztségviselők, közösségek, állampolgárok – túlzás és nagyzolás nélkül az egész társadalom, minden jóindulatú ember figyelmébe. „Tolle, lege!” – vedd és olvasd!

A (133 oldalas) kötet letölthető innen:

https://jak.ppke.hu/uploads/collection/545/file/Vilagunk_atalakitasa.pdf

Víz (világ)találkozó a Mária Rádióban

„Se ízed nincs, se színed, se zamatod, nem lehet
meghatározni téged, megízlelnek, anélkül hogy megismernének.
Nem szükséges vagy az életben: maga az élet vagy.”

(Antoine de Saint Exupéry)

Kitűnő adást hallhattunk a Mária Rádióban december 6-án Sipka Júlia szerkesztésében a vízről. Ennek a mostani beszélgetésnek az idei Budapesti Víz Világtalálkozó adott különös jelentőséget. Ifj. Dr. Zlinszky János, a Világtalálkozó egyik szervezője, Leidinger Dániel, geográfus, pomázi gazdálkodó, Balogh Péter gazdálkodó geográfus, valamint Egyesületünk részéről Nemes Csaba és Rohály Gábor beszélgetett parázslóan a témáról.

A műsorban elhangzik Ernst Goetsch neve, aki Latin-Amerikában agrárerdészeti talaj- és környezethelyreállító munkát végez olyan nagy kiterjedésű degradálódott földterületeken, amelyeket már elpusztított a monokultúrás agrárgazdaság és a vízzel való jövőt felélő bánásmód. Ők ezeken a már-már halottnak tűnő területeken teremtenek a produktív és változatos agrár-erdészeti környezetet az Agenda Goetsch projekt keretében. Ahogy Goetsch úr fogalmaz: ”Olyan környezetvédelmi területeket hozunk létre, amelyek az embert befogadják, ahelyett, hogy azt kizárnák.” Érdemes megnézni a róla és a munkatársairól szóló beharangozó filmet. (A magyar felirat bekapcsolható.)

Ezzel a témával már sokat foglalkoztunk. Konkrét műsorunk is volt korábban ugyanitt erről 2013. július 19-én „Nézd, itt az (ár)víz!” címmel, amikor Dr. Molnár Géza, a Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport kutatója beszélt a stúdióban a vízről. Akkor kapcsoltuk dr. Jánossy Lászlót az akkor még működő Nemzeti Környezetügyi Intézet főosztályvezetőjét, Dr. Nováky Bélát a Szent István Egyetem egyetemi docensét, Kajner Pétert a Szövetség az Élő Tiszáért Egyesület elnökét és Ungvári Gábort Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont kutatóját. Az egyik legjobb teremtésvédelmi adásunk volt.

Remény a művészetben

Előző két cikkünkben már láttuk, milyen fontos a remény mindennapjainkban és kitüntetett pillanatainkban egyaránt. Így az sem meglepő, hogy a művészet is keresi annak tartalmát, igazi jelentését és számos formában megjeleníti a reményt vagy annak hiányát, elvesztését.

A remény allegóriája – egyfajta jelképes ábrázolása – az előző cikkünk illusztrációjaként is használt női alak, horgonnyal. A horgony rögzítést ad, biztonságot jelent a hajósnak. Hasonlóan, az ember számára a remény lehet egy olyan fix pont, amibe kapaszkodva meg lehet pihenni, vagy át lehet vészelni életünk egy viharosabb szakaszát.

Máskor reménysugárról beszélnek az alkotók. Ebben a kifejezésben egyszerre van benne a minket pillanatnyilag körülvevő sötét valóság és az attól merőben eltérő másik, fényes világ kis sugárnyi, de mégis buzdító, motiváló üzenete. A reménysugár irányt is mutat, ami jól kifejezi azt, hogy a remény segít jó célokat kitűzni.

Kocsári Zs. Kati: Reménysugár

Adódhat olyan helyzet is, amikor a művészet puszta megjelenésével maga válik reménysugárrá. Ilyen esetről írt nemrégen a sajtó, amikor egy szír zongorista egy damaszkuszi menekülttáborban az utcán adott koncerteket annak bizonyítására, hogy a háborúban is megőrizhetünk valamennyit az élet szépségéből.

Keresés
Programajánló
Bejelentkezés