Nagyböjt ötödik vasárnapja

Ha elérkeznek azok a napok – mondja az Úr – bensejükbe adom törvényeimet, és a szívükbe írom. Mindnyájan ismerni fognak a legkisebbtől a legnagyobbig, mivel megbocsátom gonoszságaikat.” (Jer 31)

Földi életében Jézus, annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből tanulta meg az engedelmességet. Műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek neki.” (Zsid 5)

Bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok termést hoz. Aki nekem szolgál, kövessen engem. Aki nekem szolgál, azt becsülni fogja az Atya.” (Jn 12)

Legyen szó munkáról, vagy játékról, ha igazán jó akarok lenni abban, amit csinálni akarok, lényegében ugyanazt kell tennem: meg kell tanulnom a mesterség, a játék szabályait, s lesnem és utánoznom kell a legnagyobbakat, a legjobbakat.
Igazodás, korlátok, engedelmesség? Persze. Merthogy másképp próbálni igazából nincs is értelme, ezt valahol mélyen pontosan tudjuk. Csakis a szabályok megtartása és a példák követése révén fakadhat munkából, játékból egyaránt művészet, siker, öröm, szépség, maradandó érték.

Mégis, milyen hihetetlen nehéz megbarátkoznunk az engedelmesség gondolatával nekünk, embereknek! Bármit, csak azt ne! A Hazugság Atyja mily sikerrel hiteti el Ősszüleink óta mindnyájunkkal újra és újra, hogy Mennyei Atyánk visszakéri tőlünk a szabadság ajándékát! Pedig Ő csak ellát minden szükséges tudnivalóval, azt reméli, hogy használjuk az értelmünket, a barátságunkat kéri, és aztán szőlőjébe hív Jézus mellé dolgozni, az Ő „válogatottjába” hív Jézus mellé játszani!

Isten összes többi teremtménye már ott munkálkodik, ott játssza szerepét a helyén. Játszik, úgy játszik, és azt játssza, ahol, ahogy, s amit a Teremtő szerető bölcsesége számára elképzelt. Mi, emberek, rontjuk el sokszor a játékot, mi rúgunk öngólokat, mi, akiket karmesternek szánt a Teremtő, mi csinálunk macskazenét a harmóniából!

Pedig a „csapatkapitány” – a teremtés koronája - legyen példa tiszta szabálykövetésben, az „edző” tanácsai betartásában, jókedvű igyekezetben, önzetlen játékban! Mi emberek, - Isten munkatársai, válogatottai - se maradjunk le testvéreink: a Nap, a Hold, a Víz, a Tűz, a Föld, a Virágok, a Szél, a Búzaszem mögött Isten akaratának örömteli követésében! Aki elhalni, láthatatlanná válni is hajlandó Jézus szolgálatában, azt – a legkisebbtől a legnagyobbig - meg fogja becsülni az Atya: vétkeikre többé nem emlékezik, és szívükbe írja törvényeit! Jézus pedig örök üdvösséget szerzett minden teremtménynek, aki engedelmeskedik neki...

Nagyböjt negyedik vasárnapja

Az Úr, követei által még jókor és ismételten elküldte hozzájuk figyelmeztetéseit. De ők kigúnyolták követeit, megvetették üzeneteit, és kinevették prófétáit. Végül beteljesedett az Úrnak szava: pusztaság lesz az ország és nyugodni fog, míg e nyugalom által elégtételt nem szolgáltat a megszentségtelenített szombatokért.” (2Krón 36)

A végtelenül irgalmas Isten azzal mutatta meg nagy szeretetét irántunk, hogy Krisztussal életre keltett minket is, bűneink miatt halottakat. Az Ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket.” (Ef 2)

Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mert tetteik gonoszak voltak.” (Jn 3)

Nagyböjt negyedik vasárnapja az örvendezés vasárnapja – de minek is örvendezzünk voltaképpen? A liturgia szent olvasmányai az emberi nemtörődömség, gonoszság elkerülhetetlen következményeiről írnak, s ezeket a következményeket látjuk a világban kibontakozni napjainkban is. Mi van itt örülnivaló?

Ha röviden akarunk válaszolni, talán úgy fogalmazhatnánk: örömünk oka, hogy Teremtőnk nem hagy magunkra minket, hanem újra meg újra esélyt ad, hogy szabadon döntve tegyük meg a jót, a helyeset, azt, ami „az ország” – benne a magunk – javára válik.

A teremtett világba helyezett ember, a férfi és az asszony, nem valami rosszízű túlélési vetélkedő részeseként érkezett egy ellenséges környezetbe, információk nélkül! Isten mindig is tudtukra adta, ma is tudtunkra adja, hogy mi a feladatunk a teremtéssel, milyen eszközeink vannak és milyen eszközök „szabálytalanok”, és tanít arra, hogy milyen magaviselet, hozzáállás az, amely alkalmas a világ – anyagvilág és társadalom – „rendeltetésszerű” működtetésére, a harmonikus, nyugodt „üzem”, a béke és a fejlődés fenntartására. Isten nem rejti véka alá, hogy a „nem rendeltetésszerű” használatban tönkremegy a teremtés és tönkremennek az emberi kapcsolatok is: a „parancsolatok és törvények” tehát értünk vannak, nem ellenünk; nem egyszerűen köteleznek, hanem felvilágosítanak a célravezetőről.

Isten felismerhetővé teszi számunkra, egyenesen megüzeni nekünk azt is, hogy mi lesz a következménye annak, ha megvetjük a jókor és ismételten jövő figyelmeztetéseit: „pusztaság lesz az ország”! Tudjuk, hogy ez a következmény, az emberi gonoszság következménye, a történelem során újra és újra bekövetkezett, és ismét itt van a küszöbön. A világ természeti rendszerei mennek tönkre, a pusztulás okozta szűkösség itt is, ott is háborúkat, nyomort és éhhalált okoz, amely elől milliók menekülnek biztonságot keresve.

Mégis örvendezhetünk: hisz Isten nem azért küldte Fiát a világba – ebbe a világba! – hogy elítélje azt, hanem hogy üdvözítse. Mi pedig, akiket Krisztus Jézusban jótettekre teremtett, Vele együtt részt vállalhatunk a teremtés meggyógyításában...

Nagyböjt harmadik vasárnapja

A hetedik nap a nyugalom napja az Úrnak, a te Istenednek. Ezért semmiféle munkát sem szabad végezned ezen a napon, sem neked, sem senkinek a tieid közül. Az Úr ugyanis a hetedik napot megáldotta és megszentelte.” (Kiv 20)

Istennek „oktalansága” bölcsebb az embereknél, és Istennek „gyöngesége” erősebb az embereknél.” (1Kor 1)

Fölmenvén Jeruzsálembe, Jézus a templomban árusokat talált. Kötélből ostort font, és kikergette mindnyájukat a templomból, a pénzváltók pénzét pedig szétszórta, mondván: „Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!”” (Ján 2)

A harmadik vasárnap olvasmányai jól mutatják nekünk, hogy „nagy” böjtünk értelme, célja nem az öncélú önsanyargatás, hanem a helyes irányok és arányok megtalálása az életünkben. Persze, ha történetesen épp rossz irányba haladunk, akkor ehhez kell a felismerés, a gondolkodás megváltoztatása és az azzal járó irányváltás (metanoia, megtérés). Az irányváltás sikerességéhez pedig összeszedettség kell, mint ahogy jelen céljaink, irányaink, gyakorlatunk őszinte és objektív vizsgálatához is kell a fegyelem, önmagunk kordában tartása, az ön-megtartóztatás, a visszanyert ön-uralom. (Mert ha a lélek kész is, a test gyönge...) Mindez azonban eszköze, nem célja a nagyböjtnek; a cél az Úr akaratának tisztább megértése és követése.

A mai vasárnapon figyelmeztetést kapunk: az emberi élet nem a gazdaságról – még kevésbé a gazdagságról – szól! Ahogy Jézus erős prófétai jellel adja ezt tudtunkra, amikor a kereskedőket kiűzi a jeruzsálemi templomból, olyan erős prófétai üzenet az is, amikor Ferenc pápa ma, az ökológiai és társadalmi válság súlyos tényeit látva azt mondja: „Ez a gazdaság öl!”

Még a legszebb, teremtő, alkotó tevékenységet is meg kell tehát szakítanunk pihenőkkel. Időről időre rendszeresen ki kell lépnünk a gazdaság motollájából, és egyáltalán mindenféle munkából: ez parancs! „Micsoda veszteség, milyen oktalanság!”- mondja a világ. – „Időnk több mint 14%-a, minden hetedik nap kárba vész! Miért gyöngítjük gazdaságunkat, országunkat?”

Egész másról van szó. Ez a kilépés, a nyugalom napja nem egyszerűen megpihenést, a további munka érdekében szükséges regenerációt jelent számunkra, nem is valamiféle lehetőség a „munkagép” gondos, előrelátó karbantartására! Ez az idő áldott, sőt szent! Ez a nyugalom, ez a „tétlenség” és csend arra való, hogy Isten hangjára és cselekvésére figyeljünk, hogy meghalljuk és észrevegyük Őt az életünkben, csodáljuk bölcsességét és erejét, felfedezzük akaratát és kezenyomát a világban!

Jézus nem engedi, hogy a szent és a profán, az ünnep és a hétköznap, a cél és az eszköz időben és térben keveredjék, és így lélekben is összekeverhető legyen. Ő, aki „ismer mindnyájunkat”, és „tudja, mi lakik bennünk”, Tőle szokatlan szigorral, elsöprő eréllyel, látványos, prófétai egyértelműséggel teremt rendet ebben a kérdésben.

Én is a Lélek temploma vagyok. Az én szívemben, az én vasárnapjaimban rendet teremtett-e már Jézus? Megkértem már, hogy tegye meg? Magamért, és rajtam keresztül a teremtett világért is, melyet Vele szeretni felelős vagyok?

Nagyböjt második vasárnapja

Utódaidat megsokasítom! Utódaid által nyer áldást a föld minden népe, mivel engedelmeskedtél szavamnak.” (Ter 22)
(Isten,) aki nem kímélte saját Fiát, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyne ajándékozna nekünk Vele együtt mindent?” (Róm 8)
Ez az én szeretett Fiam, rá hallgassatok!” (Mk 9)

Úgy tűnik, Isten ezen a vasárnapon egyik szélsőségből a másikba visz minket! Egyik pillanatban végletekbe menő, mértéktelen, érthetetlen, feltétlen áldozatokat követel, a legkedvesebbet, legféltettebbet venné el tőlünk; a másik pillanatban Fiával együtt egyszerűen „mindent” nekünk ajándékoz! Egyik pillanatban lelkileg minden ajándékáról le kell mondanunk, nincstelenül, evilági reményeinktől megfosztva kell tudnunk megállni Előtte, hogy aztán felvigyen a hegyre, és mindent elsöprő magabiztosságot kínáljon: a „ha Isten velünk, ki ellenünk?” magabiztosságát.

Ha ez a Jézus, aki velünk jár-kel, Isten, akkor valóban – ki ellenünk? Márpedig: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok, rá hallgassatok!” – hangzik a felhőből, a láthatatlanból!

Jézus - a valóságos ember és valóságos Isten - kérései radikálisak, de nem bonyolultak. Szélsőséges jóságot, teljes, jókedvű engedelmességet, parancsok találékony túlteljesítését kéri tőlünk szelíden, de határozottan; cselekvő, termékeny jóakaratot minden és mindenki iránt.

Megéri, hogy feltétlenül, „vakon” engedelmeskedjünk a belső hangnak, lelkiismeretünknek, Isten kéréseinek, indításainak? Megéri a lemondás szokásainkról, hajlamainkról, eddigi megoldásainkról, életmódunkról? Mit várhatunk cserébe az ilyen ábrahámi, jézusi engedelmességért? Talán meglepő módon: utódaink „megsokasítását”, s azt, hogy ez a sokaság nem átok, teher, hanem ellenkezőleg: áldás lesz a Föld népei számára!

Igen, az „áldás vagy átok” nem önmagában a (lét)számokban rejlik! Az Istenre hallgatók utódai, az „engedelmesek népességrobbanása” áldást jelent a többiek számára is. A megtérés hatása – az ökológiai megtérésé is! – elmaradhatatlan! Végsősoron, Isten színe előtt, senki sem emelhet majd vádat Isten választottai ellen – akkor sem, ha megsokasodtak...

Nagyböjt első vasárnapja

Íme szövetséget kötök veletek, utódaitokkal, és minden élőlénnyel, amely veletek van: a madarakkal, a háziállatokkal és az összes vaddal, a föld minden állatával.” (Ter 9)

A (vízözönnel) jelképezett keresztség most titeket is megment, (...) hiszen az könyörgés az Istenhez, hogy adjon tiszta lelkiismeretet Jézus Krisztus feltámadása által.” (1Pét 3)

(Jézus) Negyven napig kint volt a pusztában, és megkísértette a sátán. Vadállatokkal volt együtt, és angyalok szolgáltak neki. (Azután) Galileába ment, és hirdette Isten örömhírét: Betelt az idő, közel van az Isten országa! Térjetek meg!„ (Mk 1)

 

A világtörténelemben szövetségek kötődnek és bomlanak szét. Az emberek, a közösségek, az országok szövetségeket alakítanak ki, összefogva hol jó, hol gonosz célok érdekében, világi vagy mennyei érdekek mentén. Mi, emberek milyen ritkán gondolunk arra, hogy fölösleges szövetségesek után keresgélnünk, hiszen már szövetségesek vagyunk: Isten szövetségesei! Isten összefogott mindnyájunkkal, minden teremtményével, egyenlőképpen, mindörökre! Ez a szövetség nem bomlik fel: együtt, egymásért, Istennek élünk, egymással és minden élőlénnyel, ami velünk van!

 

Mi azonban minduntalan megfeledkezünk arról, hogy összetartozunk, egy zászló alatt - az alatt a bizonyos elöl járó „Királyi zászló” alatt - szolgálunk. Mint kapkodó, rosszul tájékozódó csapatok a harctéren, „baráti tűzzel” pusztítjuk egymást akarva-akaratlan, embert és állatot egyaránt.

 

Emlékeznünk kell tehát újra meg újra arra, hogy mi Istenbe merítkezett emberek vagyunk, volnánk; keresztségünkre, Istengyermekségünkre hivatkozva kell könyörögnünk tiszta lelkiismeretért mennyei Atyánkhoz! A tiszta lelkiismeret egyrészt ártatlanságot jelent, azt, hogy Isten segítségével megszabadultunk a gonosztól, másrészt tisztánlátást, érzékeny, hibátlan, önmagunkkal szemben is őszinte megkülönböztetést jó és rossz között.

 

Tisztánlátásunk visszaszerzésében, szövetségünk megerősítésében segít, ha kimegyünk az emberek közül a természetbe, a vadak és az angyalok közé. Ám amikor önmagunkkal szembesülünk, amikor belül próbálunk rendet teremteni, megjelenik a Vádló is, hogy alakuló belső rendünket szétdobálja. Milyen jó, hogy szövetségeseink állnak mellettünk mindenkor, még a „pusztában” is: „minden látható és láthatatlan” teremtmény, és azok Teremtője!

 

Teremtményeiben – embertársainkban, az állatokban, a növényekben, a felhőkben és a vizekben – valóban közel van a Teremtő! Hiszen a teremtett világ a Terem világa, országa!

„Vadak és angyalok között” megpihenve, imádkozva, szítsuk fel magunkban a szövetség örömét, a Teremtő közelségének boldogító tudatát! Akkor lesz mit továbbadnunk...

 

 

Közösség és ünnep a teremtésvédelemben

Ökológiai megtérés – 6.

Az elmúlt hetek során elmélkedéseinkkel bejárva az ökológiai megtérés útját több alkalommal előkerült a közösség fontossága. Úgy, mint ami segít minket a felismerésekben, az elhatározásokban, a döntések megszilárdulásában, de akár úgy is, mint a megtérésből szükségszerűen fakadó tanúságtétel helye, és mint ami annak nyomán létrejön. Befejező elmélkedésünkben fordítsuk figyelmünket most külön is a közösségre, és annak egyik legmélyebb megnyilvánulására, az ünneplésre, és tegyük fel a kérdést: hogyan jelennek meg ezek a teremtésvédelem közegében?

Tanúságtétel

Ökológiai megtérés 5.

Szkülla és Kharübdisz között hajózunk, de – olvashattuk a megelőző írásokból – létezik kiút: az a folyamat, ami maga az ökológiai megtérés. Ez az az út, ami egy erős keresztény opció. Nap, mint nap látjuk, sokszor közelről érzékeljük, amit II. János Pál pápa így fejezett ki 1990-es béke világnapi üzenetében: „A probléma gyökeréig kell jutnunk, és szembenézni a mélységes morális válság egészével, melynek a természet pusztítása csak az egyik súlyos jelensége”. Globális morális és környezeti válság: sokat írunk és beszélünk róla, de talán csak a szembenézés terhe miatt is, a hárítás össznépi taktikáját követve – kevesek kivételével – nem törődünk azzal a fenyegetettséggel, ami nemcsak jelenünket, hanem még unokánk unokáinak a jövőjét is veszélyezteti. Sokan kérdezhetik: de „hiszen én hívő, jó keresztény vagyok, mi szükségem van  ökológiai megtérésre?” Akik így vélekednek, még nem jutottak el „probléma gyökeréig”, valójában még nem néztek szembe, amiről II. János Pál pápától hozott idézett is szól.  És így  miről is tudnánk tanúságot tenni? Nézzünk szembe a morális válsággal, még ha ez küzdelmet, akár gyötrődést is jelent.

Haladás az új úton

Ökológiai megtérés 4.

Azok a megtérők, akik annak idején Keresztelő szent János hatására új életet akartak kezdeni – tehát ráébredtek, hogy zsákutcában vannak, és komolyan elhatározták, hogy megváltoznak – kérdésekkel ostromolták a prófétát: „Mit tegyünk?” (Lk 3,10). És a próféta, a „legnagyobb az asszonyok szülöttei közül”, aki megrendítő hatással tudta átadni az üzenetet az átfogó helyzetről, a morális krízisről, a közelgő döntő időszakról – „a fejsze már a fák gyökerére tétetett!” – nem tér ki az utca embere, a földműves, a katona, a pénzember, a pap konkrét kérdése elől sem.

„Mit tegyünk? Mit tegyek?” – ez az egyszerű és örök kérdése akkor és ma is mindenkinek, aki másképp látja, átértékelte saját élete körülményeit, dolgait, saját szerepét, napi gyakorlatát, szokásait, egyszóval: életét, s most vissza akar térni a hibástól a helyeshez, a rossztól a jóhoz, a bűnöstől az üdvöshöz.

A kiút ígérete

Ökológiai megtérés 3.

Az előző héten tárgyalt mélypontról akkor tudunk továbblendülni, amikor kirajzolódik előttünk egy vagy több olyan cél és az azt / azokat alátámasztó új értékek, amelyek eloszlatják a sorozatunk elején bemutatott, „nincs ez rendben így” érzését. Megjelennek és vonzóvá válnak, megmutatják egy olyan új élet lehetőségét, amelyikről már el tudjuk hinni, hogy hosszú távon is fenntartható.

A Szentírásban a megtérések leírásánál mindig felismerhető a folyamatnak ez a lényeges eleme. Gondoljunk csak azokra a helyzetekre, amikor Jézus odaáll valaki (például Máté, a vámos) elé, és hívja őt: „Kövess engem!” Gyakran ezek az emberek már korábban is ismerték az Urat, volt vele kapcsolatuk, tudtak tanításáról – ám most megszületik bennük a rádöbbenés arra, hogy az ő hívása megoldás a kínzó kérdésekre – ő „a Megoldás”.

Általában persze ilyenkor – ahogy Jézus sem a jövőbeni teljes „útitervet” tárja a szavára megtérők elé – nem a teljes megoldás sejlik fel, csak egy-két részlet, lépések, amelyekről hisszük, hogy meg tudjuk tenni azokat. Képesek vagyunk olyan módon élni, amire a hívás szól. Új szokások, amelyekről úgy gondoljuk, hogy át tudunk térni rájuk. Ezek az ökológiai megtérés esetén – tehát ha a Jézussal való találkozásunk minden következményét meg akarjuk jeleníteni a minket körülvevő világhoz fűződő kapcsolatainkban – sokszor apróbb dolgok, például az, hogy le tudok mondani hétköznapokon a húsevésről, vagy az, hogy megoldható, hogy biciklivel járjak munkába. Ritkábban, de előfordulhat az is, hogy egy nagyobb elhatározással indul utunk az ökológiai megtérés felé, olyannal, mint egy fenntarthatatlan munkahely vagy lakhely elhagyása.

A mélypont

Ökológiai megtérés 2.

Előző cikkünkben, nagyböjt első hetében arról elmélkedtünk, mennyire szükséges eljutnunk annak felismerésére, hogy életünket nem fenntartható módon rendeztük be – akár Isten törvénye, akár pedig az ökológiai fenntarthatóság szempontjából.

Az a felismerés azonban, hogy „rossz irányba haladunk”, még nem jelenti azt, hogy nem megyünk tovább. Nem magától értetődő, hogy a hibás irányt észrevéve azonnal lefékezünk, megállunk, esetleg elkanyarodunk. Bár ésszerű lenne, mégsem magától értetődő, hogy az ilyen (vagy egyébként bármilyen!) felismerést azonnal megfelelő elhatározás és tett követi.

Így van ez a lelki élet terén és a környezethez való viszonyunkban is. A lefelé csúszó ember, bár külső szemmel nézve világos, hogy azonnal változtatnia kellene magatartásán, gyakran csak tovább halad a romlás felé.

Jézus példázatában a tékozló fiú olyan mélyre süllyed, ami egy hívő zsidó embernek szinte elképzelhetetlen – sertéseket őriz nyomorogva egy idegen birtokán. Ez a kép szimbolikusan sűríti magába a tapasztalatot: bár nem lenne szükségszerű, ennek ellenére nem ritka, hogy el kell jutnunk a lejtő aljáig ahhoz, hogy ráébredjünk elrontott helyzetünkre, és benne a saját felelősségünkre.