Nincs túl késő. Isten világának hihetetlen gyógyító ereje van.
Nincs túl késő. Isten világának hihetetlen gyógyító ereje van.
II. János Pál pápa és I. Bartholomeiosz pátriárka Velencei Közös Nyilatkozatából, 2002. június 10.
2014. március 16., Nagyböjt második vasárnapja
A tudomány és az értelem ajándékai után vajon mi újat tud mondani nekünk az elmélkedés a Szentlélek következő ajándéka, a bölcsesség felett? A hétköznapi nyelvben e szavak jelentései valóban nagyon közel állnak egymáshoz. De talán csak azért érezzük így, mert ritkán gondolunk mögéjük elég alaposan... hiszen az előző két fogalom esetében is láttuk, mennyi mindent jelenthet a „tudomány” vagy az „értelem” azon túl, amit első pillanatban értünk rajtuk.
II. János Pál pápa így ír: „A Szentlélek első és legnagyobb ajándéka a bölcsesség, amely a Magasságból kapott fény: különleges részvétel Isten misztikus és fenséges ismeretében. Ebből a magasabb szintű bölcsességből egy újfajta, szeretettel átitatott megismerés fakad, amelynek segítségével a lélek közelebb kerül az isteni dolgokhoz.”
E mondatok kulcsa a „Magasságból kapott fény” kifejezés, melynek minden szava jelentős. Először is: a bölcsesség nem valami olyasmi, amit meg lehetne szerezni, hanem csak kapni lehet: ajándék, melyet nem elérünk, hanem az (illetve Ő) érkezik meg hozzánk. (Erre utal az a megfogalmazás is, hogy a bölcsesség olyan ismerethez juttat, amelyet nem lehet birtokolni, hanem csak „részt venni benne”.) Továbbá a Magasságból kapjuk, ami – a Biblia beszédmódját követve – Isten neve helyett álló, misztikára utaló kifejezés – de benne rejlik az utalás az embernek a természet szemlélése útján átélt istentapasztalatára is, ahol az ég az Úr lakhelye és egyben szimbóluma. És fény, ami megvilágítja, értelmezi a dolgokat; azonban nyilvánvaló, hogy ez a világosság nem a napból származik, nem fotonok által jut el hozzánk, hanem valami annál alapvetőbb, természetfölötti valóság – így persze más lesz az is, amit láthatóvá tesz számunkra.
Keresztes Szent János misztikus költeményeiben, a Szellemi páros ének 12. szakaszában olvassuk a következőket:
Ó Kristálytiszta forrás,
Ha szép ezüstszín arcodon
Váratlan visszatükröződnék
A szempár, mely után emészt a vágy,
S amelynek vázlatképét itt bent hordozom!
A nagy spanyol misztikus képekben írja le mindannak spirituális megközelítését, amiről fentebb szóltunk. Az emberi lélek egyszerre csodálkozik rá elragadtatással a világ szépségeire és a benne rejlő igazságokra, egyidejűleg pedig szeretne túl is lépni rajtuk, hiszen végsősoron az érdekli, abban szeretne elmerülni, aminek-Akinek képe várva-váratlanul megcsillan a teremtmények mögött, a „kristálytiszta forrás” tükrében. De a kristály-forrás szójáték is az eredetiben, Krisztusra utal: a teremtmények csak Benne találják meg igazi önmagukat. Ő viszont még tovább akar vezetni: az Atya megismerésére hív minket.
Az egymást látszólag kizáró, kölcsönösen a másiknak helyet adó, ugyanakkor egyszerre jelen lévő törekvések állandó összjátéka az egyik fő jellemzője a bölcsességhez vezető útnak. Egyszerre kell keresnünk emberi képességeinkkel a világ mély megértését, és ugyanakkor – egyfajta „önmagát elveszíteni képes megismeréssel” – félretenni azt, amit megértettünk, hogy ezáltal helyet teremtve magunkban befogadhassunk más nézőpontokat, végső soron azonban leginkább a „még teljesebb Igazságot”, mely nem azonos sem a miénkkel, sem másokéval, és amely által eljutunk az „újfajta, szeretettel átitatott megismerésre”. Egyszerre igaz az is, hogy rajtunk múlik, nélkülünk nem bontakozhat jó irányba a világ, a teremtés sorsa, jövője; és ugyanakkor az is, hogy valójában minden erőfeszítést, minden aggodalmat oda kell tudnunk adni Teremtőnk kezébe, hogy tőle kapjuk meg az ezeken túli, valódi megoldást. A világ szerető szemlélete által tehát Istenre találunk, Istenért minden mást elveszítve pedig megtanuljuk jobban szeretni a világot... Ahogy II. János Pál pápa folytatja előbbi szavait: „A bölcs tudás emellett megadja nekünk azt a különleges képességet, hogy az emberi dolgokat Isten fényességében, az ő mércéjével mérjük. Ez az ajándék megvilágosítja a keresztény embert, aki így beleláthat a világ dolgaiba. A teremtés valódi értékeit senki más nem képes úgy felismerni, mint az, aki Isten szemével néz a világra.”
A különbségeknek, sőt a látszólagos ellentéteknek ez a szeretetre alapozott, kölcsönös egymásban-léte, önelveszítése és önmaguknak a másikban való megtalálása sajátos szentháromságos életformát jelent, mely csak látszatra misztikus, bonyolult és filozofikus: valójában hétköznapjaink gyakorlatát jelenti – vagy kellene, hogy jelentse.
De hogy lehet ez mindennapos gyakorlattá? Mire indítson minket mindez? A Szent Negyvennap legmélyebb jelentése: készület a Krisztussal való találkozásra. Egyrészt igyekezzünk tehát ezen a héten úgy járni-kelni a világban, hogy a természet, a teremtett világ jelenségeiben – beleértve az ember alkotta műveket, és persze magukat az embertársakat is – észrevehessük a „szempár” felcsillanását; és ha megpillantottunk, próbáljunk megállni egy kicsit, csendet teremteni magunkban és visszanézni rá. Másrészt pedig vegyünk elő egy gyakorlati összeállítást arról, hogy mivel tehetjük környezettudatosabbá életünket (ilyenekből többet találhatunk akár itt a teremtesvedelem.hu Mit tehetünk? oldalán is), és amikor átolvassuk, igyekezzünk belehelyezkedni a szemléletmódjukba: „elveszítve” saját megszokásainkat, érveinket, esetleg kifogásainkat, belülről megérteni a javasoltakat. Hátha a Bölcsesség már előkészítette számunkra a következő gyakorlati lépést, s hogy megtehessük azt, épp a felismerésnek erre a készségére van szükségünk...?