Vízkereszt táján már néhány perccel hosszabb a nappal, mint karácsonykor, és napról napra világosabb lesz. Mégis ilyenkor januárban, a tél közepén úgy érezzük, hogy messze még a tavasz, a szürke tél derekán járva (ha egyáltalán lehet még „télnek” nevezni azt, amiben járunk) sokáig kell még várnunk a mandulavirágzásra. A hírportálok kemény telet jósoltak ősszel, az Arktisz rendkívüli felmelegedésének következményeként. A „kemény” kifejezést (amit sokan félre is értettek) abban az értelemben használták, hogy nagyon változékony lesz az időjárás, mert a sarkköri melegedés az eddig erőteljes úgynevezett cirkumpoláris légáramlást gyengíti, és ez a jelenség teret enged a mérsékelt égövi területekre betörő rendkívüli hidegnek, és az azokat hirtelen felváltó déli áramlásoknak is. Ez idáig szinte nem is voltak úgynevezett téli napok (amikor a napi legmagasabb hőmérséklet is kisebb, mint nulla Celsius-fok), s az elkövetkezendő néhány napban ugyan lehetnek ilyenek, azokat majd valószínűleg a januárra nem jellemző melegebb időszakok váltják fel. A Kárpát-medence és nagyobb térségének megszokott klímájára jellemző, hosszan tartó anticiklonális hideg és eseménytelen időjárási helyzeteket várhatóan többször szabdalják majd fel a hullámzó hidegbetörések, melegfrontok. Teleink már nem olyanok, mint azt az éghajlati átlagok alapján várhatnánk. Ez is egy biztos következménye a klíma megváltozásának.

Ilyenkor – és különösen idén –, vízkereszt táján ugyanakkor tele vagyunk reménységgel és fogadalmakkal. A pandémia nemcsak gazdaságokat tett tönkre, megbénítva az egész világot, nemcsak több millió ember életét követelte és több százszor annyi ember életét tette tönkre, munkáját vette el, hanem számvetésre is sarkall minket. A világjárvány rádöbbentett arra is, hogy

az elmúlt harminc-negyven év globalizációs fejlődésének –  a sokak által előrejelzett hosszú távú katasztrofális ökológiai és társadalmi-gazdasági hatásai mellett – hirtelen rövid távú, nagyon kemény „elemicsapás-szerű” következményei is vannak, amire csak nagyon kevesen számítottak.

Reménységünk most abban van, hogy a már legyártott vakcina és a tömeges oltások (és valószínűleg csak azok!) hatására eltűnik a vírus, de nem halogathatjuk most már azt sem, hogy komolyan és őszintén felmérjük, hogy mit kell változtatnunk, mi az, amit nagyon elrontottunk, mit kell másként tennünk. A járvány sokkjából magunkhoz térve, reménységgel és a Szentlélek ajándékaival eltelve látnunk, éreznünk, tudnunk és értenünk kell, hogy nem folytathatjuk az életünket úgy, ahogy eddig tettük. Egyre inkább megfeledkezünk arról, hogy nem az ember a „Mindenható”, ugyanakkor teremtő munkatársnak hívattunk, de úgy tűnik, hogy ez a nagyszerű felkérés sem érdekli ma már az embert.

Ahhoz, hogy jobban értsük, hogy valójában miben rejlik a változás gyökere, talán segít három kitűnő lelkész- és paptestvérünk teremtésvédelmet is érintő friss írása. Az esszék a 2020 áprilisában alapított Green Policy Center gondozásában jelentek meg 2020. december 21-én, egy általuk indított tanulmányfolyam legfrissebb részeként.

Béres Tamás evangélikus lelkész, egyetemi tanár; Kodácsy Tamás református lelkész, programozó matematikus és Nobilis Márió római katolikus pap, teológus egymástól teljesen eltérő, de egymásba karoló területeket tár fel az elemző, alapkérdéseket megfogalmazó és válaszokat kereső írásokban. Béres Tamás Az igazságosság, örök igazság és az inkarnáció című esszéjében a következőket írja a jövő emberéről: „A jövőbe és a jövő »továbbfejlesztett emberének« (enhanced humanity, poszthumanizmus) alakításába való belefeledkezés ugyan kielégíti az ember eksztázis iránti vágyát, de a gondoskodó jelenlét megvalósulásának heideggeri igényével szemben ez nem a létezők iránt viselt felelős figyelmet jelenti, hanem az ember képmásának önmagánál is tökéletesebb kialakítására, a létből »kiálló« egyediség létezők közé keverésének technikai projektjére irányul.”

Kodácsy Tamás, mintegy válaszolva az előbbiekre, a Megtestesülés a létezés gyökeréig: a mély inkarnáció című esszéjében a következőket írja:

az elrontott világnak nem lehet megváltója az ember, és minden teremtésvédelmi akció és program egyik fő kritériuma, hogy képes-e az ember úgy cselekedni, hogy nem ő van a középpontban.”

Később hozzáteszi: „A panteizmus kísértése a semmittevés és lemondás, amikor a teremtést Istennel azonosítva elfelejtjük azt, hogy teremtett társteremtőként felelősségünk van ebben a világban.”

Nobilis Márió a Három teremtésvédelmi tézis a fogyasztói társadalomban krízist megélő embernek a megtestesülés kapcsán című írásában a valós megoldásokról és a jóakaratú cselekvés erényetikai mozgatórugóiról azt írja: „Ahogy Jézus sem a keresztet kikerülve lett Megváltóvá, hanem éppen azáltal, úgy hozzá hűségesen a kereszténység sem az akadályok útból való eltakarításával kínál megoldásokat, hanem az azok közepette is bennünk működő Jelenlét hirdetésével. Másrészt pedig – reálisan számot vetve az ember bűntől sebzett, de a jóra meghívott természetével – meggyőződéssel vallja, hogy az olyan klasszikus (és sokakat bosszantó, idejétmúltnak tartott) erények, mint a mértékletesség, az igazságosság vagy a lelki erősség nem cserélhetők le »modernebb«”, fogyasztókompatibilisebb alapvetésekre, hanem állhatatosan hirdetendők, mint a krízisbe jutott társadalom legsajátabb, igaz, erőfeszítéseket, mellettük való döntést kívánó erőforrásai. A letagadhatatlan globalizáció korában ezeknek egyre inkább a közösségi vetülete kerül előtérbe:

ma már azon kell dolgoznunk, hogy ne csupán az egyének, de a társadalmak váljanak (alapvető értékválasztásaik értelmében) mértékletessé, igazságossá, állhatatossá és így tovább.”

Egy új évbe léptünk, és egy korszak határának az átlépésére is fel kell készülnünk. Újemberi létünkben Krisztus bennünk van, és ebben a jelenlétben tudunk mindig egyet lépni. Legyünk türelmesek a mában, minden újemberi pillanatból tanuljunk, nem kell egyszerre egy szakadékot átugrani, hanem mindig csak egyet lépni.

Legyünk bátrak a változásban, és ezt szelíden tegyük, éljünk szerényen és Jézus fénye által színesen! Áldásban gazdag új évet kívánva:

Nemes Csaba