nagyböjt 2018

Nagyböjt ötödik vasárnapja

Ha elérkeznek azok a napok – mondja az Úr – bensejükbe adom törvényeimet, és a szívükbe írom. Mindnyájan ismerni fognak a legkisebbtől a legnagyobbig, mivel megbocsátom gonoszságaikat.” (Jer 31)

Földi életében Jézus, annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből tanulta meg az engedelmességet. Műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek neki.” (Zsid 5)

Bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok termést hoz. Aki nekem szolgál, kövessen engem. Aki nekem szolgál, azt becsülni fogja az Atya.” (Jn 12)

Legyen szó munkáról, vagy játékról, ha igazán jó akarok lenni abban, amit csinálni akarok, lényegében ugyanazt kell tennem: meg kell tanulnom a mesterség, a játék szabályait, s lesnem és utánoznom kell a legnagyobbakat, a legjobbakat.
Igazodás, korlátok, engedelmesség? Persze. Merthogy másképp próbálni igazából nincs is értelme, ezt valahol mélyen pontosan tudjuk. Csakis a szabályok megtartása és a példák követése révén fakadhat munkából, játékból egyaránt művészet, siker, öröm, szépség, maradandó érték.

Mégis, milyen hihetetlen nehéz megbarátkoznunk az engedelmesség gondolatával nekünk, embereknek! Bármit, csak azt ne! A Hazugság Atyja mily sikerrel hiteti el Ősszüleink óta mindnyájunkkal újra és újra, hogy Mennyei Atyánk visszakéri tőlünk a szabadság ajándékát! Pedig Ő csak ellát minden szükséges tudnivalóval, azt reméli, hogy használjuk az értelmünket, a barátságunkat kéri, és aztán szőlőjébe hív Jézus mellé dolgozni, az Ő „válogatottjába” hív Jézus mellé játszani!

Isten összes többi teremtménye már ott munkálkodik, ott játssza szerepét a helyén. Játszik, úgy játszik, és azt játssza, ahol, ahogy, s amit a Teremtő szerető bölcsesége számára elképzelt. Mi, emberek, rontjuk el sokszor a játékot, mi rúgunk öngólokat, mi, akiket karmesternek szánt a Teremtő, mi csinálunk macskazenét a harmóniából!

Pedig a „csapatkapitány” – a teremtés koronája - legyen példa tiszta szabálykövetésben, az „edző” tanácsai betartásában, jókedvű igyekezetben, önzetlen játékban! Mi emberek, - Isten munkatársai, válogatottai - se maradjunk le testvéreink: a Nap, a Hold, a Víz, a Tűz, a Föld, a Virágok, a Szél, a Búzaszem mögött Isten akaratának örömteli követésében! Aki elhalni, láthatatlanná válni is hajlandó Jézus szolgálatában, azt – a legkisebbtől a legnagyobbig - meg fogja becsülni az Atya: vétkeikre többé nem emlékezik, és szívükbe írja törvényeit! Jézus pedig örök üdvösséget szerzett minden teremtménynek, aki engedelmeskedik neki...

Nagyböjt negyedik vasárnapja

Az Úr, követei által még jókor és ismételten elküldte hozzájuk figyelmeztetéseit. De ők kigúnyolták követeit, megvetették üzeneteit, és kinevették prófétáit. Végül beteljesedett az Úrnak szava: pusztaság lesz az ország és nyugodni fog, míg e nyugalom által elégtételt nem szolgáltat a megszentségtelenített szombatokért.” (2Krón 36)

A végtelenül irgalmas Isten azzal mutatta meg nagy szeretetét irántunk, hogy Krisztussal életre keltett minket is, bűneink miatt halottakat. Az Ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket.” (Ef 2)

Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mert tetteik gonoszak voltak.” (Jn 3)

Nagyböjt negyedik vasárnapja az örvendezés vasárnapja – de minek is örvendezzünk voltaképpen? A liturgia szent olvasmányai az emberi nemtörődömség, gonoszság elkerülhetetlen következményeiről írnak, s ezeket a következményeket látjuk a világban kibontakozni napjainkban is. Mi van itt örülnivaló?

Ha röviden akarunk válaszolni, talán úgy fogalmazhatnánk: örömünk oka, hogy Teremtőnk nem hagy magunkra minket, hanem újra meg újra esélyt ad, hogy szabadon döntve tegyük meg a jót, a helyeset, azt, ami „az ország” – benne a magunk – javára válik.

A teremtett világba helyezett ember, a férfi és az asszony, nem valami rosszízű túlélési vetélkedő részeseként érkezett egy ellenséges környezetbe, információk nélkül! Isten mindig is tudtukra adta, ma is tudtunkra adja, hogy mi a feladatunk a teremtéssel, milyen eszközeink vannak és milyen eszközök „szabálytalanok”, és tanít arra, hogy milyen magaviselet, hozzáállás az, amely alkalmas a világ – anyagvilág és társadalom – „rendeltetésszerű” működtetésére, a harmonikus, nyugodt „üzem”, a béke és a fejlődés fenntartására. Isten nem rejti véka alá, hogy a „nem rendeltetésszerű” használatban tönkremegy a teremtés és tönkremennek az emberi kapcsolatok is: a „parancsolatok és törvények” tehát értünk vannak, nem ellenünk; nem egyszerűen köteleznek, hanem felvilágosítanak a célravezetőről.

Isten felismerhetővé teszi számunkra, egyenesen megüzeni nekünk azt is, hogy mi lesz a következménye annak, ha megvetjük a jókor és ismételten jövő figyelmeztetéseit: „pusztaság lesz az ország”! Tudjuk, hogy ez a következmény, az emberi gonoszság következménye, a történelem során újra és újra bekövetkezett, és ismét itt van a küszöbön. A világ természeti rendszerei mennek tönkre, a pusztulás okozta szűkösség itt is, ott is háborúkat, nyomort és éhhalált okoz, amely elől milliók menekülnek biztonságot keresve.

Mégis örvendezhetünk: hisz Isten nem azért küldte Fiát a világba – ebbe a világba! – hogy elítélje azt, hanem hogy üdvözítse. Mi pedig, akiket Krisztus Jézusban jótettekre teremtett, Vele együtt részt vállalhatunk a teremtés meggyógyításában...

Nagyböjt harmadik vasárnapja

A hetedik nap a nyugalom napja az Úrnak, a te Istenednek. Ezért semmiféle munkát sem szabad végezned ezen a napon, sem neked, sem senkinek a tieid közül. Az Úr ugyanis a hetedik napot megáldotta és megszentelte.” (Kiv 20)

Istennek „oktalansága” bölcsebb az embereknél, és Istennek „gyöngesége” erősebb az embereknél.” (1Kor 1)

Fölmenvén Jeruzsálembe, Jézus a templomban árusokat talált. Kötélből ostort font, és kikergette mindnyájukat a templomból, a pénzváltók pénzét pedig szétszórta, mondván: „Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!”” (Ján 2)

A harmadik vasárnap olvasmányai jól mutatják nekünk, hogy „nagy” böjtünk értelme, célja nem az öncélú önsanyargatás, hanem a helyes irányok és arányok megtalálása az életünkben. Persze, ha történetesen épp rossz irányba haladunk, akkor ehhez kell a felismerés, a gondolkodás megváltoztatása és az azzal járó irányváltás (metanoia, megtérés). Az irányváltás sikerességéhez pedig összeszedettség kell, mint ahogy jelen céljaink, irányaink, gyakorlatunk őszinte és objektív vizsgálatához is kell a fegyelem, önmagunk kordában tartása, az ön-megtartóztatás, a visszanyert ön-uralom. (Mert ha a lélek kész is, a test gyönge...) Mindez azonban eszköze, nem célja a nagyböjtnek; a cél az Úr akaratának tisztább megértése és követése.

A mai vasárnapon figyelmeztetést kapunk: az emberi élet nem a gazdaságról – még kevésbé a gazdagságról – szól! Ahogy Jézus erős prófétai jellel adja ezt tudtunkra, amikor a kereskedőket kiűzi a jeruzsálemi templomból, olyan erős prófétai üzenet az is, amikor Ferenc pápa ma, az ökológiai és társadalmi válság súlyos tényeit látva azt mondja: „Ez a gazdaság öl!”

Még a legszebb, teremtő, alkotó tevékenységet is meg kell tehát szakítanunk pihenőkkel. Időről időre rendszeresen ki kell lépnünk a gazdaság motollájából, és egyáltalán mindenféle munkából: ez parancs! „Micsoda veszteség, milyen oktalanság!”- mondja a világ. – „Időnk több mint 14%-a, minden hetedik nap kárba vész! Miért gyöngítjük gazdaságunkat, országunkat?”

Egész másról van szó. Ez a kilépés, a nyugalom napja nem egyszerűen megpihenést, a további munka érdekében szükséges regenerációt jelent számunkra, nem is valamiféle lehetőség a „munkagép” gondos, előrelátó karbantartására! Ez az idő áldott, sőt szent! Ez a nyugalom, ez a „tétlenség” és csend arra való, hogy Isten hangjára és cselekvésére figyeljünk, hogy meghalljuk és észrevegyük Őt az életünkben, csodáljuk bölcsességét és erejét, felfedezzük akaratát és kezenyomát a világban!

Jézus nem engedi, hogy a szent és a profán, az ünnep és a hétköznap, a cél és az eszköz időben és térben keveredjék, és így lélekben is összekeverhető legyen. Ő, aki „ismer mindnyájunkat”, és „tudja, mi lakik bennünk”, Tőle szokatlan szigorral, elsöprő eréllyel, látványos, prófétai egyértelműséggel teremt rendet ebben a kérdésben.

Én is a Lélek temploma vagyok. Az én szívemben, az én vasárnapjaimban rendet teremtett-e már Jézus? Megkértem már, hogy tegye meg? Magamért, és rajtam keresztül a teremtett világért is, melyet Vele szeretni felelős vagyok?

Nagyböjt második vasárnapja

Utódaidat megsokasítom! Utódaid által nyer áldást a föld minden népe, mivel engedelmeskedtél szavamnak.” (Ter 22)
(Isten,) aki nem kímélte saját Fiát, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyne ajándékozna nekünk Vele együtt mindent?” (Róm 8)
Ez az én szeretett Fiam, rá hallgassatok!” (Mk 9)

Úgy tűnik, Isten ezen a vasárnapon egyik szélsőségből a másikba visz minket! Egyik pillanatban végletekbe menő, mértéktelen, érthetetlen, feltétlen áldozatokat követel, a legkedvesebbet, legféltettebbet venné el tőlünk; a másik pillanatban Fiával együtt egyszerűen „mindent” nekünk ajándékoz! Egyik pillanatban lelkileg minden ajándékáról le kell mondanunk, nincstelenül, evilági reményeinktől megfosztva kell tudnunk megállni Előtte, hogy aztán felvigyen a hegyre, és mindent elsöprő magabiztosságot kínáljon: a „ha Isten velünk, ki ellenünk?” magabiztosságát.

Ha ez a Jézus, aki velünk jár-kel, Isten, akkor valóban – ki ellenünk? Márpedig: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok, rá hallgassatok!” – hangzik a felhőből, a láthatatlanból!

Jézus - a valóságos ember és valóságos Isten - kérései radikálisak, de nem bonyolultak. Szélsőséges jóságot, teljes, jókedvű engedelmességet, parancsok találékony túlteljesítését kéri tőlünk szelíden, de határozottan; cselekvő, termékeny jóakaratot minden és mindenki iránt.

Megéri, hogy feltétlenül, „vakon” engedelmeskedjünk a belső hangnak, lelkiismeretünknek, Isten kéréseinek, indításainak? Megéri a lemondás szokásainkról, hajlamainkról, eddigi megoldásainkról, életmódunkról? Mit várhatunk cserébe az ilyen ábrahámi, jézusi engedelmességért? Talán meglepő módon: utódaink „megsokasítását”, s azt, hogy ez a sokaság nem átok, teher, hanem ellenkezőleg: áldás lesz a Föld népei számára!

Igen, az „áldás vagy átok” nem önmagában a (lét)számokban rejlik! Az Istenre hallgatók utódai, az „engedelmesek népességrobbanása” áldást jelent a többiek számára is. A megtérés hatása – az ökológiai megtérésé is! – elmaradhatatlan! Végsősoron, Isten színe előtt, senki sem emelhet majd vádat Isten választottai ellen – akkor sem, ha megsokasodtak...

Nagyböjt első vasárnapja

Íme szövetséget kötök veletek, utódaitokkal, és minden élőlénnyel, amely veletek van: a madarakkal, a háziállatokkal és az összes vaddal, a föld minden állatával.” (Ter 9)

A (vízözönnel) jelképezett keresztség most titeket is megment, (...) hiszen az könyörgés az Istenhez, hogy adjon tiszta lelkiismeretet Jézus Krisztus feltámadása által.” (1Pét 3)

(Jézus) Negyven napig kint volt a pusztában, és megkísértette a sátán. Vadállatokkal volt együtt, és angyalok szolgáltak neki. (Azután) Galileába ment, és hirdette Isten örömhírét: Betelt az idő, közel van az Isten országa! Térjetek meg!„ (Mk 1)

 

A világtörténelemben szövetségek kötődnek és bomlanak szét. Az emberek, a közösségek, az országok szövetségeket alakítanak ki, összefogva hol jó, hol gonosz célok érdekében, világi vagy mennyei érdekek mentén. Mi, emberek milyen ritkán gondolunk arra, hogy fölösleges szövetségesek után keresgélnünk, hiszen már szövetségesek vagyunk: Isten szövetségesei! Isten összefogott mindnyájunkkal, minden teremtményével, egyenlőképpen, mindörökre! Ez a szövetség nem bomlik fel: együtt, egymásért, Istennek élünk, egymással és minden élőlénnyel, ami velünk van!

 

Mi azonban minduntalan megfeledkezünk arról, hogy összetartozunk, egy zászló alatt - az alatt a bizonyos elöl járó „Királyi zászló” alatt - szolgálunk. Mint kapkodó, rosszul tájékozódó csapatok a harctéren, „baráti tűzzel” pusztítjuk egymást akarva-akaratlan, embert és állatot egyaránt.

 

Emlékeznünk kell tehát újra meg újra arra, hogy mi Istenbe merítkezett emberek vagyunk, volnánk; keresztségünkre, Istengyermekségünkre hivatkozva kell könyörögnünk tiszta lelkiismeretért mennyei Atyánkhoz! A tiszta lelkiismeret egyrészt ártatlanságot jelent, azt, hogy Isten segítségével megszabadultunk a gonosztól, másrészt tisztánlátást, érzékeny, hibátlan, önmagunkkal szemben is őszinte megkülönböztetést jó és rossz között.

 

Tisztánlátásunk visszaszerzésében, szövetségünk megerősítésében segít, ha kimegyünk az emberek közül a természetbe, a vadak és az angyalok közé. Ám amikor önmagunkkal szembesülünk, amikor belül próbálunk rendet teremteni, megjelenik a Vádló is, hogy alakuló belső rendünket szétdobálja. Milyen jó, hogy szövetségeseink állnak mellettünk mindenkor, még a „pusztában” is: „minden látható és láthatatlan” teremtmény, és azok Teremtője!

 

Teremtményeiben – embertársainkban, az állatokban, a növényekben, a felhőkben és a vizekben – valóban közel van a Teremtő! Hiszen a teremtett világ a Terem világa, országa!

„Vadak és angyalok között” megpihenve, imádkozva, szítsuk fel magunkban a szövetség örömét, a Teremtő közelségének boldogító tudatát! Akkor lesz mit továbbadnunk...

 

 

Nagyböjt, 2018 – az ökológiai megtérés jegyében

Naphimnusz

 

„Az ökológiai megtérés, (...) annak a hivatásnak a megélése, hogy védelmezői legyünk Isten művének, nem valami szabadon választható feladat, s nem is a keresztény tapasztalat másodlagos szempontja.” (Ferenc pápa, Laudato si’ 216)

 

Hamvazószerda

 

Térjetek meg! Keressétek Isteneteket, Uratokat! Ő jóságos és irgalmas – hátha újra megbocsát, s áldás fakad a nyomában! Üdvös böjtöt hirdessetek!” (Joel 2.)

Engesztelődjetek ki az Istennel! Nézzétek: most van itt az alkalmas idő, most van itt az üdvösség napja!” (2Kor5.)

Adományod rejtekben legyen! Rejtekben imádkozzál Atyádhoz! Az emberek ne vegyék észre böjtölésedet! Atyád a rejtekben is lát...” (Mt.6)

 

Az igazgatásban, „menedzsmentben” fontos eszköz a „backcasting”, ahol a lépcsőt nem jelen helyzetünkből kiindulva építgetjük a kívánt irányba, hanem képzeletben a célunkhoz állunk, és onnan tervezzük az utunkat szakaszonként visszafelé jelen helyzetünkig. A hamvazás ilyen „backcasting”-ra való felhívás: emlékezz, hogy Istentől jöttél, és oda fogsz visszatérni! Állj gondolatban Isten elé, s onnan nézz vissza mostani helyzetedre, útirányodra! Emlékezz, hogy egyszer majd örömmel akarsz odalépni Hozzá, emlékezz, hogy vinni akarsz neki valami szépet! Ebbe az irányba haladsz? Fordulj meg hát! Keresd meg újra Istent, s gyűjts Neki kincseket útközben!

 

Keressük Istenünket – s hol találhatjuk másutt, mint teremtményeiben? Hol engesztelődhetünk ki Vele, ha nem teremtményei által? Erre szólít az „üdvös böjtre” való felhívás.

De mitől üdvös a böjt? Van böjt, ami nem üdvös? Jézus szerint van. Ő arra tanít, hogy amikor időt vonunk meg magunktól, hogy másokra szánjuk – időt, amit étkezésre, szórakozásra, pihenésre fordíthatnánk – akkor tegyük azt csendesen, tapintatosan, szelíden, szerényen, mintegy a háttérben és a háttérből, emberi elismerést, köszönetet nem keresve.

 

Ellenkezőleg: mi adjunk elismerést, köszönetet a Teremtőnek ajándékaiért, amelyekkel elhalmozott, az ajándékokért melyekkel oly hanyagul bánunk! Nagybölti „utunk” elején, most, az „alkalmas időben”, a megfordulás pillanatában először is nézzünk körül hálás szívvel! Részei vagyunk a Földnek, egyek vagyunk vele, „porból vagyunk és porrá leszünk”.

Kérjük Isten irgalmát a teremtmények elleni bűneink miatt, remélve hogy a megbocsátás nyomán áldás fakad majd....

Keresés

Programajánló
Bejelentkezés