2015 Advent - 1. hét

Nyomtatóbarát változat
Szerző: 
Nobilis Márió

Újrakezdődik az egyházi év körforgása: ismét „eljött az Eljövetel”. (Az „advent” szó latinul „eljövetelt” jelent, „adventus Domini” = „az Úr eljövetele” az időszak eredeti neve.) Legutóbbi adventi cikksorozatunk óta jelentős események történtek, melyek hatással vannak a teremtésvédelmi gondolkodásra. Megjelent Ferenc pápa Laudato si' kezdetű enciklikája, mely a kérdést a katolikusok figyelmének első vonalába igyekszik emelni, de a világ érdeklődését is felkeltette. Elérkeztünk a párizsi ENSZ-klímacsúcshoz, melyet nagy aggódással és reménykedéssel vár az emberiségnek a környezet iránt felelősséget érző része. Az esztendő során Európában megjelent migráns-áradat gyökerénél éghajlatváltozási okok is felismerhetők. A terrorizmus újjáéledése és belépése közelebbi környezetünkbe pedig egy feszültséggel teli önálló szintet ad hozzá a nemzetek közötti kapcsolatok, a kultúrák közötti kölcsönös felelősség kérdéséhez.

A Szentatya enciklikájától kezdve a különféle politikai nyilatkozatokon és az internetes véleménnyilvánításokon át egészen a hétköznapi személyes beszélgetésekig sokan igyekeznek felrázni az eberek lelkiismeretét, megjelölni a tennivalókat, és minél nagyobb cselekevő tömeget mozgósítani melléjük. Mi az idei adventi elmélkedésekkel egy olyan szeletét szeretnénk kiemelni a törekvésnek, ami talán ritkábban kap figyelmet. Úgy gondoljuk, hogy a felelősségébresztésnek a figyelmeztetésekkel és a helyzet drámaiságának ecsetelésével legalábbis egyenrangú másik eszköze a reménykeltő távlat, az elérni kívánt cél bemutatása. Az embereket és közösségeket valószínűleg jobban segíti a változásokban, a komoly döntések meghozatalában, ha ismerik azt a távlatot, azt az állapotot, amely felé törekszenek. Azt is könnyebb felmérni, hogy jó irányba haladunk-e, ha van egy (meglehet ideális és a maga egészében nem egyik napról a másikra teljesíthető) mérce, amelyhez viszonyíthatjuk magunkat.

Idei Adventünkben tehát az aggasztó körülmények és az elkerülhetetlen tennivalók helyett inkább a teremtéstudatos emberi közösségnek azt a képét igyekszünk átelmélkedni, amely vonzhat és bátoríthat minket. Ennek alapjául a Viridis blogon talált (és általunk inspirálónak talált) szöveget választottunk ki, melyet itt olvashatnak.

Olyan állapotról van szó ebben a környezet iránti felelősségtől inspirált, elkötelezett képben, amely talán első látásra idealizáltnak tűnhet, és az juthat eszünkbe róla, hogy ezt megvalósítani nincs erőnk, az emberiség soha nem lesz olyan önzetlen, jólelkű és szelíd, hogy így rendezze be maga körül a világot; illetve hogy egy ilyen közösséget mindig fenyegetnek azok, akik ki akarják használni a másik jóhiszeműségét, és a szelídektől elvéve maguk javára akarják felhalmozni az erőforrásokat. Ha így érzünk, gondoljunk két szempontra.

Az egyik az, hogy e fölvázolt kép elsősorban arra szolgál, hogy hozzámérjük jelenlegi önmagunkat, és megpróbáljuk megítélni: az a lépés, amelyet épp most készülünk megtenni, ha a célhoz biztosan nem is vezet el egyből, de jó irányba történik-e?

A másik szempont az evangéliumé. Adventben annak a Megváltónak az eljövetelére készülünk, aki menekültként, mellőzöttként érkezett közénk – hogy uralkodjon. Isten a látszólag legalkalmatlanabb „szerepet”, egy szegény család gyermekéét vette föl itt a Földön, hogy megváltoztassa a történelem menetét. Az ő eljövetelét megjövendölő Izajás prófétának Advent liturgiájában is elhangzó szavai a békének és a szelídségnek arról az Isten által megígért országáról szólnak, ahol „az áspiskígyó üregébe is bedughatja kezét az anyatejtől épp elválasztott csecsemő” (Iz 11,8), és ahol „együtt lakik a farkas a báránnyal, és a párduc együtt tanyázik a gödölyével” (Iz 11,6). Jézus pedig Isten Országának meghirdetése során arra biztat minket: törekedjünk szeretni ellenségeinket, válasszuk az utolsó helyeket a lakomákon, ha ezer lépésre kényszerítenek, menjünk el kétannyira; és meggyőződéssel hirdeti, hogy „Boldogok a szelídek, mert övék lesz a Föld” (Mt 5,5)… Mondjuk azt, hogy Jézus víziója is utópisztikus? Csakhogy ő az Üdvözítő, aki győzött a halál felett, és ezzel a legnagyobb erőt érvényesítette az egész üdvösségtörténet során. Ha tehát ő jelöli ki ezt az utat számunkra, akkor bízhatunk benne, hogy nem zsákutcába, hanem a legjobb irányba, egy biztosan beteljesedő cél felé visz minket.

A hívő ember tehát ismeri az Isten által megígért üdvösség, a távoli, de reális célként kitűzött ideális jövő „műfaját”, és tudja, hogy az nem arra való, hogy egymáson, a hatalmasokon, de még csak magunkon se kérjük számon azonnali megvalósulását (és nem is arra, hogy a jelenlegi sikertelenségek felemlegetésével lebeszéljük egymást a megvalósíthatóságáról), hanem hogy irányt adjon törekvéseinknek, és újra meg újra bátorítson a reményteli cselekvésre. Elmélkedéseink során ezért a következő hetekben igyekszünk a mindannyiunk által ismert realitásból kiindulni; de annak tényei mellé egy evangéliumi, teremtésigenlő, közösségi vízió távlatát igyekszünk felvázolni, nem hagyva homályban azt a kérdést sem, hogy milyen következő lépésekkel indulhatunk el akár most azonnal efelé a távlat felé… Az evilági közösség képeit látva gondoljunk a természetfeletti távlatra, mely ezt a fajta életformát lehetővé teszi, realitást ad a rá vonatkozó reménynek. Olvassuk és elmélkedjük tehát ezeket a képeket evangéliumi hittel, Jézusra tekintve és benne bízva, hogy Ő szelíd vonzásával megtanítson minket a Megtestesülésében feltárt karácsonyi titokra: Isten végtelen szeretetére a teremtmények felé, mely minket is egymás szeretetére akar megnyitni és ösztönözni.

Keresés

Programajánló
Bejelentkezés