Zöld böjt 2014 - A Szentlélek ajándéka: a jámborság

Nyomtatóbarát változat
Szerző: 
Rohály Gábor, Nobilis Márió

A köznyelv „jámbor” fogalma egyfajta már-már esztelenül békés viselkedést ír le. Sokunknak rögtön Arany János Családi kör című verse jut eszünkbe: „Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta”. Annyira így van, hogy ezt a szót ma már szinte nem is lehet anélkül használni, hogy lenézést, gúnyos reakciókat, vagy legalábbis „elhatárolódást” ne kockáztatnánk.

A Szentlélek ajándékaként kapott jámborság azonban nem lesajnálni való ügyefogyottság: csak egy „szelete”, egyik jelensége a békés magatartás, de gyökere sokkal mélyebbre nyúlik. Próbáljuk meg tehát most félretenni a szóval kapcsolatos előítéleteinket, és megérteni, mit is jelent a maga teljességében ez a lelkület.

A keresztény jámborság eredete és lényege az Atyába vetett feltétlen, „gyermeki” bizalom. Ahogy egyre jobban átérzem, hogy Isten a mi Atyánk és az én Atyám, úgy tölt el egyre nagyobb biztonsággal életemben megnyilvánuló szeretetének tapasztalata. Ebből a biztonságérzetből fakadnak aztán a jámbor magatartás jellemzői: a megértés, a türelem, a megbocsátás, miközben kikopik belőlem a keserűség, a harag, a türelmetlenség, ami a feszültség és a megosztottság forrása.

Hogy a jámborság nem egyszerűen passzivitás és együgyűség, azt az is mutatja, hogy számos olyan szent volt a történelemben, akik a szó legjobb értelmében jámborak voltak, ugyanakkor hatalmas eredményeket tudtak elérni. Gondoljunk csak Szent Ferencre, aki istengyermeki bizalommal (nem naivitással!) fordult minden teremtmény felé, s lelkisége radikális változást hozott az Egyház és a társadalom életébe. De nyugodtan nevezhetjük jámbornak – hindu létére keresztény fogalmat keresve magatartására –az erőszakmentességével legalább egy fél földrész sorsát megváltoztató Gandhit is. És magával az egész emberiség sorsát új irányba elindító Jézussal szemben is sok vádat hoztak fel ellenségei, de azt nem tagadhatták, hogy különös ragyogással működik benne a Léleknek az az ereje, amit később a Szentírás jámborságként fogalmaz meg. Sok olyan nagy hatású személyiség is volt és van körülöttünk, akiről nem is hinnék, hogy nagy erejük titka voltaképpen éppen jámborságukban rejlik. A látszat – manapság leginkább a tömegmédia „segítségével” – egészen más képet rajzol róluk (például az erőskezű vezetőét). Az őket közelről ismerők viszont egészen mást tapasztalhatnak. Egyik legjellemzőbb ilyen példa az emberségében végtelenül szelíd Ratzinger bíboros, azaz XVI. Benedek pápa.

A jámborság tehát korántsem életidegenség és gyengeség: sokkal inkább bátorság és határozottság rejlik benne, mely nem hivalkodik, hanem „csak” kiegyensúlyozottabbá teszi az egyes embert; de hatása nem is áll meg itt. Képes átalakítani a közösségeket is azzal, hogy szelíden megteremti bennük egy harmonikus látásmód és az együttműködés szeretetteli alapjait.

Márpedig a teremtett világ aggasztó folyamatainak megfordításához társadalmi szinten ma talán éppen erre a kettőre lenne a legnagyobb szükség: harmonikus „Egészben-látásra” és bizalomteli, szeretet-központú együttműködésre. Egyiket sem lehet azonban sem előírni, sem „gyorstalpaló tanfolyamokon” elsajátíttatni a közösségekkel. Ehelyett tanúkra van szükség: olyan emberekre, akik az aggasztó hírek, jelek és fenyegetések ellenére sem félnek, hanem mélyebbre, magasabbra és messzebbre látnak, és bátran, szelíden készek együttműködni egymással a sokszor közvetlenül nem látható jó cél érdekében. Az ő példájuk az, amely képes másokban is felkelteni a bátorságot, hogy ők is így cselekedjenek, és ezt közösségi létük alapjává is tegyék.

Amikor tehát Krisztusba vetett hitünkből fakadóan, az Atyával megélt egységünkre támaszkodva a Szentlélek ajándékaként jámborul viselkedünk hétköznapi élethelyzeteinkben, akkor pontosan mi vagyunk ezek a tanúk, akik – szembemenve az erőszakos és individualista megoldási kísérletekkel – „életük árán” mutatják meg a világnak az istengyermekség többletét és a válságokból kivezető igazi utat. Így például ha azt halljuk, hogy az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testülete (IPCC) következő jelentésének egy nyilvánosságra hozott része többek között előre vetíti, hogy a változások növelik a népek közötti konfliktusok, azaz háborúk esélyét, akkor az Atyába vetett bizalom jámbor lelkülete az, mely segít erre azt felelnünk, hogy bár a probléma valóban hatalmas, viszont nem egyedül kell megoldjuk. Amikor pedig a környezeti válsággal megbirkózni képes fenntartható közösségek létrehozásának titkát keressük, akkor megint csak oda érkezünk, hogy a szeretetet bátorsággal élőknek lehet erre a legnagyobb esélyük. (Nem lehet véletlen, hogy a számos hazai „ökofalu”-kezdeményezés közül azok maradtak fenn és tudtak fejlődni, ahol a közösség spirituális alapokra épült, és bizalomra alapozott, egységet kereső – mondhatjuk: jámbor – hozzáállással átvészelte a fejlődési folyamat hullámvölgyeit.)

Mire indítson mindez minket? Először is vizsgáljuk meg jámbor gyakorlatainkat! A jámborságot, bár ajándékként kapjuk, gondozni kell. Főként az imádság, a szentségek vétele, az elmélkedés és a felebaráti szeretet gyakorlása erősíti ezt bennünk, mivel segít újra és újra visszahelyezni magunkat isten szeretetének tapasztalatába. Szánunk-e elegendő időt imára, elmélkedésre? Rendszeresen járulunk-e a szentségekhez? Figyeljük meg, hogy a közösségekben, ahol megfordulunk – és ezen nem csak a „kitüntetett” közösségeket érthetjük, hanem a hétköznapi, társadalmi kapcsolatokat is, mint például a mindennapi közlekedés élethelyzetét – tudunk-e megértőek , megbocsájtóak és segítőkészek lenni? Ahol szorongást találunk, tudunk-e bizalmat, jámbor erőt közvetíteni? Kiegyensúlyozzuk és építjük, vagy éppen felforgatjuk és romboljuk ezeket a csoportokat? Nézzünk szembe bátran a jámborság jelenlétével vagy hiányosságaival az életünkben, megértve, hogy nem valami takargatni való, ósdi lelkiségi „maradványról”, hanem, ha jól végiggondoljuk a fentieket, talán az egyik „legmodernebb”, legaktuálisabb lelki értékről van szó!

Keresés
Programajánló
Bejelentkezés