Teremtésvédelmi kalendárium – Hajnalban nyújtózik az erdő

Nyomtatóbarát változat

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Szakértőnket ezúttal az erdőbe kísérhetjük el egy napra.

„Hajnalban nyújtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja…”
(József Attila: Áldalak búval, vigalommal)

Vajon honnan sejtette a költő, hogy a fák éjszaka alszanak? Valóban, kicsit megroskadnak, elernyednek, és ilyenkor ők is úgy lélegeznek, mint az állatok, energiát nyernek a nappal felhalmozott tápanyagok égetésével, de az erre felhasznált oxigén csak tizedrésze annak, amit nappal kibocsátanak! Hajnalban aztán felébrednek, kinyújtóznak, és újra működésbe lépnek a „napelemek”, utolérhetetlen hatékonysággal elnyelve az éltető fénysugarakat.

Az erdőben a sűrű lombokon át még délben is felnézhetünk a napra.

Egy-egy falevél önmagában végtelenül könnyű, pár hónapra készült, anyaga is szinte áttetszően vékony,  apró műhelyében mégis a földi élővilág számára létfontosságú anyagok készülnek.

Vízből, szén-dioxidból, a napfény erejével, a csodálatos zöld színanyag, a klorofill jelenlétében születnek meg a szerves vegyületek, a titokzatos folyamat „mellékterméke” pedig az oxigén, amit a többi élőlény használ fel életműködéseihez. Ahogy a Nap járja égi útját, minden pillanatban kicsit más irányból kapják a levelek a fényt, addig helyezkednek, amíg minden kis sugarat hasznosítani tudnak. Igen, az erdő és „bátyánk-urunk, a Nap, ki nappalt ád, világít és minket megvidámít”, ilyen szerelmes párbeszédben tölti a ragyogó nyári nappalokat.

A fák alatt nemcsak az árnyékot élvezhetjük a forróságban, de párásabb is a levegő, hiszen élő víz áramlik felfelé a törzsben, az ágakban, és végül a leveleken át jut ki a víz a légkörbe. A párolgás hőelvonással jár, és ezt a hőt a környezetből nyeri a vízcseppek sokasága, ezért van mérhetően, több fokkal hűvösebb a fák alatt, mint akár egy épület árnyékában.

Ahol erdők borítják a hegyoldalt, a hirtelen nyári záporok sem tudnak nagy kárt okozni, a levelek a gallyakra, az ágakra vezetik a csapadékot, aztán a törzsön csorog le a földbe, a szivacsként megduzzadó avaron, az alatta folyamatosan megújuló humuszrétegen át.

Az erdőben, a lombok árnyékában, gyökerek ölelésében futó patakban a víz is olyan, mint amilyennek egykor Szent Ferenc látta, „tiszta, hasznos, jóleső, alázatos és kedves ő”.

A fák között elcsendesedik a szél, hiszen a legkisebb erdőfolt szélét is tövises bozót, földig záródó bokorszoknya szegélyezi, de a lombkorona fölé gomolygó párából születő felhőket továbbhordja a szárazföld belsejébe, a patakok forrásvidékére. Kora tavasszal a még lombtalan fák között a virágport szállítja, ősszel, lombhullás után a juharfák, kőrisek terméseit terjeszti. Igen, az erdővel borított tájon a szélnek nemcsak az ereje számít. Itt valóban családtag ő is, a „mi öcsénk, a Szél, az Ég s a lég s a Hó s a Hő, s a derűs és borús idő, kik által éltetsz mindent, ami él”.

De mitől ilyen különleges életközösség az erdő?

Itt, a Kárpát-medencében a föld akarata, vágya az erdő, minden, az ember által magára hagyott földdarabon elindul a virágos gyepek, a cserjék egymást követő társulásainak felépülése, majd ahogy sorra átadják a helyet a náluk gazdagabb, sokszínűbb közösségnek, elér a folyamat az erdő megszületéséig, és itt megáll, betetőződik, egyensúlyba jut.

Fenntartható, folyton megújuló, a lehető legtöbb élőlénynek otthont nyújtó organizmusként szeretetteljes párbeszédben él a négy őselemmel, a széllel, a vízzel, a fénnyel és a földdel.

A természet könyvét olvasgatva talán megérthetünk valamit az alkotó szándékaiból? Ha a földi élet evolúciójának végső célja, értelme – ahogy Teilhard de Chardin írásaiból megsejthetjük – az öntudatra ébredt ember, aki megkapta a Kert művelésének és őrzésének feladatát, bizonyára akkor végzi jól a dolgát, ha tovább gazdagítja a teremtett világot, munkájával mintegy tovább építi a teremtés művét. A fás legelőkkel, kaszálókkal, ártéri gyümölcsösökkel, rétekkel váltakozó, mozaikos termőtájban

elférnének a szántóföldek, az utak, a városok is, ha nem túlzó vágyaink, hanem valóságos szükségleteink mértéke szerint hasítanánk ki a zöld takaróból területeket ezekre a célokra.

„Mindenféle kegyetlen bánásmód bármely teremtménnyel szemben ellenkezik az emberi méltósággal… Minden összefügg mindennel, és mi, emberi lények mindannyian testvérként egybekapcsolódunk egy csodálatos zarándoklásban. Összeköt bennünket az a szeretet, amellyel Isten szereti minden teremtményét, és amely minket is egybeköt – gyengéd szeretettel napfivérrel, holdnővérrel és földanyával” (Ferenc pápa: Laudato si’ 92.).

De lehet-e egy olyan tájhasználatnak jövője, ahol öcsénk, a szél, húgunk, a víz, kiszakítva az élővilággal megélt testvériségből, erőművekbe terelve, pusztán energiatermelésre kényszerül? A föld hőjére, a nap fényére is egyre növekvő mértékben ez a sors vár. Csupán megújuló erőforrásként tekintünk már rájuk, de mennyire barbár, lelketlen, érzéketlen ez a hozzáállás ahhoz képest, ahogy az ébredező erdők nyújtóznak párás nyári hajnalokon a nap felé…

Szöveg és fotó: Lechner Judit

Magyar Kurír