Teremtésvédelmi kalendárium – Álom a diófa alatt

Nyomtatóbarát változat

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ma azon is elgondolkozhatunk, hogy Amazóniát kell távolról siratni, vagy a magyar Alföld félsivataggá válása ellen lenne jó tennünk.

„Jólesik megnyugodnom így ősz elején
itt, a dűlőút menti diófa tövén.
Tíz öles terebélye úgy borul reám,
mintha volna a házam, volna palotám.

Körben sárgul a táj, de zöld e palota
ég az ablaka, széltől surrog zsaluja.
Fönn a madarak lakják vígan, idelenn
fáradt mezei ember fekhet hűsiben…”

(Nagy László: Álom a diófa alatt)

A diófa velünk él már évszázadok óta. Hogy valaha őshonos volt-e a Kárpát-medencében, nem tudjuk, de a honfoglalók már egész erdőket találtak itt a folyópartokon. Vajon mi a titka ennek a különleges fának, hogy az ember mindig, újra és újra elülteti a háza mellé, a pince bejáratához, bárhova, ahol otthont akar teremteni? Valami kedves titok lappang körülötte, és ha a csodálatos magyar irodalomban lapozgatunk gondolatban a lassan beköszöntő hideg őszi estéken, elcsodálkozhatunk, hogy hány költőnknek volt szívéhez nőtt, különleges diófája! Talán ettől válik nekünk olyan otthonossá a magyar táj, hiszen szüret idején valahol ma is ott gerjeszti a tüzet agg diófája alatt, könyökére dőlve Berzsenyi, Iszkázon Nagy László búcsúzik a nyártól, és Csöngén Weöres Sándor figyeli a tündérek rebbenéseit diószüret közben. Az a gondolat pedig, hogy ha szemerkél az őszi eső, szomorkodik a diófa, már Kányádi Sándor leleménye…

Milyen hatalmas lehetett az iszkázi fa, ha aratáskor a fél falu elfért alatta a déli pihenő idején! Berzsenyi diófája, ha már tüzet is rakhatott alatta, jóval idősebb lehetett nála, nem ő ültette magának.

A diófák lassan fordulnak termőre, hosszú életűek, és így titokzatos módon nemzedékeket kötnek össze, hiszen aki elülteti a fát, az utódainak szánja, aki pedig verset ír alatta, annak gondolatai mélyén mindig ott van kimondatlanul is a hála az elődök iránt. Minden agg diófa léte egy szeretetteljes üzenet számunkra a múltból.

A diófák régen sokszor a szőlőhegyeken álltak, ahol az apró pincékre borulva árnyékukkal nyáron hűvösen tartották a présházat, de a legkedvesebb élőhelyük talán a Tisza felső folyása. Itt, a szélesen kanyargó folyó partján a kavicságyba mélyen gyökerezve valóban olyanok a víz mellé ültetett diófaligetek, mint ahogy a zsoltáros könyvében olvassuk: kellő időben gyümölcsöt teremnek, és a leveleik nem hervadnak soha. A magról kelt fák karógyökerei nagyon mélyre jutnak, a folyamatosan áramló víz táplálja a hatalmas lombfelületet. Nyáron a pára felszáll, lassan felhőkké gomolyodik, a szél visszaviszi a messzi forrásvidékre, és ott áldásként zúdul a tájra az eső. A vízparti fák nemcsak haszonélvezői a folyónak, de azzal, hogy avartakarójuk megőrzi a téli csapadékot, tavaszi lombfakadásuk idején rengeteg vizet vesznek fel az áradó folyókból, aztán testükben őrizve, nyáron lassan visszaadják a tájnak, így valójában aktív fenntartói a víz egészséges körforgásának.

A diófák mély árnyékában ugyan nem sok minden marad meg, de a szilvafa különös módon húz hasznot a közelségéből. Az erős párolgás, a hatalmas lombfelület mérhetően, több fokkal hűti a levegőt a környezetében, és ennek köszönhető, hogy a szilva kártevői késve fejlődnek ki, már nem tudnak jelentős pusztítást okozni a gyümölcsökben. Ezeket a titokzatos összefüggéseket az ember sokszor csak akkor ismeri fel, ha már felszámolta őket.

Ha ezeket a csodálatos ízű tájfajtákat oltványként sokszorosítva ültetvényekbe rendezzük, a gépi művelés, szüretelés igényeinek megfelelően telepítve, kiszakítjuk a növényeket ebből a harmóniából. Érdekes, amint a piacgazdaság törvényei szerint ítéljük meg egy-egy terület, ültetvény, szántó jövedelmezőségét, úgy tűnik, az a jó esztendő, amikor másoknál kevés a termés, fagy, belvíz, szárazság viszi el, mert így jobb áron lehet eladni azt, ami megmaradt…

Amikor még folyóink mentén fokgazdálkodást folytattak, abban a közösségi gazdálkodási formában mindenkinek érdeke volt a tavaszi árvizek kivezetése, szétterítése minél nagyobb területen. Ami érkezett, ajándékként fogadták, ősszel aztán visszaadták a folyónak a halszaporulatot megsokszorozódva. Közben ellátta az embereket bőségesen hallal, gyümölccsel, legelővel, kaszálóval a víz, évről évre szelíden megújulva, anélkül, hogy kizsigerelték, felélték volna erőforrásait. Az egész rendszer nyitott volt, elfogadásra, elengedésre egyaránt.

Az idén a teremtés hetének (szeptember 29. és október 6. között) központi gondolata a hála és a felelősség. Elsőre talán nem is könnyű a két fogalmat összekapcsolni, de ha az éghajlatváltozásra, a biodiverzitás vészes csökkenésére, a lángokban álló erdőkre gondolva csak a felelősségünket érzékeljük, és bénultan látjuk a gyorsuló ütemű pusztulást, tehetetlenségbe, reménytelenségbe süllyedünk.

Amazónia erdőit távolról könnyű siratni, de a lassan félsivataggá váló magyar Alföld egykori bölcs vízgazdálkodásának helyreállítását jóval nehezebb keresztülvinni, hiszen pillanatnyi érdekeket sért, és a táj gyógyulása majd csak évtizedek múlva mutatkozik meg.

Beruházni a jövőbe? Diófát ültetni, erdőt telepíteni a gyors megtérülés ígérete nélkül? Talán segíthet a fordulatban, értékrendünk változásában, az ökológiai megtérésben néhány, valamikor ezen a tájon született vers szívünkbe íródott szépsége is…

Ha a teremtett világ csodálatos gazdagságát szemlélve engedjük lelkünkben a hála és a megajándékozottság érzését megszületni, részvéttel átérezni a gépektől, vegyszerektől meggyötört föld szenvedését, akkor döntéseinket is a tevékeny szeretet fogja vezérelni. Ahogy Ferenc pápa biztat: „A bolygóért való küzdelmeink és aggódásunk ne vegyék el tőlünk reménységünk örömét!”

Fotó: Nemes Csaba

Lechner Judit/Magyar Kurír

Keresés

Programajánló
Bejelentkezés