Nincs túl késő. Isten világának hihetetlen gyógyító ereje van.
Nincs túl késő. Isten világának hihetetlen gyógyító ereje van.
II. János Pál pápa és I. Bartholomeiosz pátriárka Velencei Közös Nyilatkozatából, 2002. június 10.
A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Állandó szerzőnk egy hazánkban gyakorlatilag kiveszett hagyomány felélesztésére buzdít.
Nagyboldogasszony ünnepének lassan feledésbe merülő, szép szertartása volt évszázadokon át a virágszentelés. Érdemes lenne ezt a hagyományt nálunk is egyre többfelé újraéleszteni? Fellelhetők még Magyarországon ennek a szokásnak az emlékei? Vagy már rá se találnánk ezekre a gyógyító erejű vadvirágokra? Anselm Grün és bencés közössége évek óta kutatja ennek a szokásnak az eredetét.
„Augusztusra eltűnnek a pompázó virágok, és a növények gyógyerejű illóolajokkal, balzsamokkal és gyantával gazdagodnak. A középkori keresztények az augusztus 15-e és szeptember 8-a, Mária születésének ünnepe közötti időszakban az úgynevezett két asszony közét ünnepelték, átvéve a természeti vallások régebbi hagyományait. Ebben az időszakban az asszonyok gyógynövényei további illatanyagokkal és hatóanyagokkal gazdagodtak. Ekkor gyűjtötték a gyógynövényeket, amelyeket augusztus 15-én művészi csokrokba kötöttek. A csokrok klasszikus formájukban a következő kilenc gyógynövényt tartalmazták: középre került a királygyertya, királyi méltóságunk és szépségünk jeléül. Körben sorakozott a cickafark, a mogyoróág, a fekete üröm, a palástfű, a réti legyezőfű, az angyalgyökér, a mezei katáng, és az orbáncfű.
Ez a kilenc gyógynövény feltár valamit Mária mennybevételének lényegéből. A nők számára saját méltóságuk ünnepét jelentette, olyan ünnepet, amely az asszonyokat érintkezésbe hozta belső erejükkel és bölcsességükkel…”
(Anselm Grün, Susanne Türtscher: A természet gyógyító ereje)
Milyen különös, mély tudást őriztek ezek a szertartások! A királygyertya az ökörfarkkóró egyik elnevezése, és mivel ez a csokor központi növénye, Anselm Grün még külön is elmélkedik róla: „Régi Mária-ábrázolásokon Mária úgy tartja kezében a királygyertyát, mint egy jogart, amely a fény hordozójaként világít az éjszaka sötétjében. Tudatában van királyi eredetének. Elfoglalja azt a helyet, ahol magja a földre hullik. Az első évben – élete első felében – megérkezik a földre. A második évben kifejlődik virágzó szára, és akkor kezd növekedni az ég felé. Így
éppen Mária mennybevételekor hirdeti: nemcsak ennek a földnek a gyermekei vagyunk, hanem az ég gyermekei is…”
A magyarországi németek is szinte napjainkig megtartották a Nagyboldogasszony-napi virágszentelés szokását. Diósberényben azonban már nem kilenc-, hanem tizenháromféle virág került hagyományosan a csokrokba, Cikón, Hőgyészen pedig még ennél is több! Minden vidéken más-más hagyomány élt tovább, hiszen ami a hűvösebb éghajlatú Németországban gyakori, mint a palástfű vagy az angyalgyökér, az nálunk ritkaságnak számít, így nem is használták. Sok növény pedig, mint az ökörfarkkóró is, nálunk már hetekkel előbb kivirágzik, így mindig a vidék adottságaihoz kellett igazítani a felhasznált növényeket.
A leírások alapján úgy tűnik, az egész határt be kellett járni a növényekért, hiszen a lampionvirág, a szurokfű az erdőszélen tűnik fel, a réti füzény a vízparton, a fehér üröm, a bábakalács száraz, napos domboldalakon. Lehet, hogy nem is a gyógyhatásuk, hanem a szépségük számított igazán, amikor díszes csokorba kötve végül elvitték a templomba megszenteltetni őket? Később is inkább parázsra dobva füstölőként használták a szoba levegőjének illatosítására, sokfelé a temetőbe vitték a sírokra, vagy a szentképek mellé tűzve őrizték a tisztaszobában.
Ha szeretnénk közösségeinkben újraéleszteni ezt a szép szertartást, már napokkal előtte megkezdhetjük a felkészülést, bejárva a környéket, keresve a bennünket megszólító növényeket, hogy alaposan megismerjük őket, gyógyhatásukat, életformájukat, az elnevezésükhöz kapcsolódó gazdag hagyományokat. Nagyboldogasszony napján a hagyomány szerint csak vadvirágokból készülhettek a csokrok, nem úgy, mint júniusban, Úrnapján, amikor a kertek virágait is felhasználták a virágszőnyeg készítéséhez.
Érdekes, hogy ezeknek az augusztusban pompázó gyógynövényeknek többnyire a lombjuk is illatos, és szedés, csokorkötés közben különösen erősen érezhető az illóolajok jellegzetes kipárolgása. A fehér üröm, a cickafark aromás, kesernyés, a menták üdítő, édeskés illatúak, az orbáncfű virága eldörzsölve pirosan megfesti az ujjainkat, az apróbojtorján termései a hajunkba ragadva fogva tartanak, ha óvatlanul lehajolunk az utolsó virágokért, a szamárkenyérnek pedig még a levele is szúrós. Talán még arra is ráeszmélünk gyűjtögetés, keresgélés közben, hogy milyen mértékben szegényednek körülöttünk ezek az élőhelyek, a patakpartok, legelők, kaszálók... Sokszor csak egy keskeny sávban szorulnak meg a virágok az utak mentén, vagy meredek rézsűkön, amit a gépi kaszálás kikerül. Ezért aztán a saját kertünkben is nyújthatunk nekik menedéket, hiszen a füzény, a cickafark, az orbáncfű, a szurokfű, a varádicskóró már csak a szépsége miatt is megérdemli a gondoskodást.
De milyen jogon kerülnek a mezők szelíden illatozó, közönséges vadvirágai a templomba Nagyboldogasszony dicsőséges ünnepén? Illendő-e ilyen méltóságra emelni őket?
Teremtett világunk szép, jó és igaz. Koronkai Zoltán szavaival: „A szépség nem pusztán az értelmet (igaz) és nem is csak az akaratot (jó) ragadja meg, hanem az egész embert. A megragadottság egyfajta eksztázishoz vezet: a szépség tapasztalata által az ember kilép önmagából, megfeledkezik önmagáról.” Ferenc pápa pedig így ír a szépség keresésének útjáról: „Krisztust hirdetni annak a bemutatását jelenti, hogy benne hinni és őt követni nemcsak méltó és igazságos, hanem szép is, és a hit és a követés új ragyogással és mély örömmel tölti el az életet a próbatételek idején is. Ebből a szempontból
az igazi szépség minden kifejezését ösvénynek tekinthetjük, amely az Úr Jézussal való találkozáshoz vezet…”
(Koronkai Zoltán: Megérteni Ferenc pápát. A Szív, 2023. június)
A növények szépsége, illata, gyógyító erejének megtapasztalása ilyen úton-módon segíthette a természethez még jóval közelebb élő elődeinket, hogy a szertartások során mélyebben átéljék az ünnep csodálatos misztériumát.
Szöveg és kép: Lechner Judit