Nincs túl késő. Isten világának hihetetlen gyógyító ereje van.
Nincs túl késő. Isten világának hihetetlen gyógyító ereje van.
II. János Pál pápa és I. Bartholomeiosz pátriárka Velencei Közös Nyilatkozatából, 2002. június 10.
A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Ezúttal a fagyöngyök szokatlan elterjedésén gondolkodtat el állandó szerzőnk.
„Ha könny a gyöngy:
A fagyöngyök az erdők könnyei.
Parányi könnyek, mozdulatlanok,
Fák sudarára fagyott sóhajok,
Az erdő gyöngybefagyott bánata.
Élősködők, mint minden bánat,
Amely az élet üterére támad
És lassan, észrevétlen
Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.”
(Reményik Sándor: Fagyöngyök)
Ilyenkor, télen tűnnek fel igazán a fák csupasz koronájában a fehér fagyöngy örökzöld, szinte szabályos gömbforma bokrai. Látszólag olyan könnyedén ülnek az ágakon, mintha a gravitációról nem is vennének tudomást! Valójában azonban mélyen belegyökereznek a gazdanövény szöveteibe… Vajon igaza van a költőnek, és a meggyötört fák fájdalmából születik az igazgyöngyként csillogó fagyöngyök szépsége?
Ez a különös életformájú növény mindig izgatta a botanikusokat, hiszen nem a földből nő ki, hanem fűzfák, nyárfák, almafák, kőrisek, sőt fenyőfélék ágaira telepszik, szívógyökereivel behatol a „gazdanövény” szállítórendszerébe, és így szerzi meg a vizet, az oldott ásványi sókat magának. Mivel zöld leveleivel önállóan végzi a fotoszintézist, csak félparazita növény, de ha túl sok telepszik rá egy-egy fára, valóban legyengíti. Vagy már nem is volt teljesen egészséges a fa, azért volt képes megtelepedni rajta a fagyöngy?
A fehér fagyöngyöt gyógynövényként is használjuk már évszázadok óta. Különös, hogy vérnyomáscsökkentőként nem minden emberre hat, és az se mindegy, milyen fáról gyűjtötték. A galagonya például magában is a szív gyógynövénye, virágát, termését is felhasználja a gyógyszeripar, és a rajta élősködő fagyöngy tovább gazdagítva nyújtja át az embernek ezeket a gyógyító erőket. De
még mindig nem tudunk eleget, hiszen a fagyöngyöt mostanában kezdik a rák gyógyítására is alkalmazni, és további ígéretes kutatások folynak ezen a területen.
Mostanában egyre több fagyöngyöt lehet látni az erdőkben, ligetekben, néha valóban úgy tűnik, tömegesen ellepik a fákat. Csökkent az ellenálló képességük, gyengébbek, lazábbak a szöveteik, több mag csírája tud áthatolni a védelmi vonalakon? A levegőszennyezésnek is lehet ebben szerepe? Különös módon a légkör megnövekedett szén-dioxid-tartalma a fák számára gyorsabb növekedést tesz lehetővé, szinte „túltáplálttá” válnak, szöveteik gyengébbek, lazábbak, lehet, hogy ez is kedvez a fagyöngyöknek?
Minden növényfaj felszaporodása, tömeges terjeszkedése egy jelzés, valamiféle válasz a környezeti tényezők megváltozására.
De nézzük a termését! A fehér fagyöngy (Viscum album) latin nevében ott van az utalás a bogyók ragadós voltára, és a léprigó, a fagyöngy leglelkesebb terjesztője szintén nagyon beszédes névvel büszkélkedhet, a Turdus viscivorus ugyanis fagyöngyevő rigót jelent. Mindkettőjük névadója Linné volt, aki bizonyára jól tudta, hogy milyen szoros együttműködés van közöttük.
A termések kocsonyás nedve beburkolja a magvakat, és amikor a madarak megeszik, azok épségben áthaladnak az emésztőcsatornán. Amikor újra napvilágra kerülnek, a ragasztó még mindig működik, és szerencsés esetben egy távolabbi fára kerülve tovább is terjed a csalafinta növény, tavasszal kicsírázva áttöri az új gazdanövény kérgét, majd rákapcsolódik az éltető tápanyagforrásra. Némelyik akár hetven esztendőt is megél!
Chernel István ornitológus így írja le a léprigó különleges táplálkozási szokásait:
„Egyik legfeltűnőbb növényterjesztő madarunk a léprigó, melynek főeledele a faágakon élősködő ismeretes fagyöngy. Ennek magvait ez a rigó juttatja a faágakra, még pedig nem csupán bélcsatornáján át. Sokszor ugyanis a nagyobb szemeket, melyek a szűk bélcsatornába nem juthatnak, úgy mint egyéb madarak is az élelem emészthetetlen részeit (a csontokat, szőröket a ragadozók) kiköpik. Mivel azonban ez utóbbi bogyók ragadósak, nem mindig kerülnek egyenesen a földre, ahol elvesznének, hanem gyakran odatapadnak e madár csőréhez, úgy hogy kénytelen azokat onnét ledörzsölni. Néha gyöngysorként kenegeti őket a faágakra s ragadósságuknál fogva ott maradnak s kicsirázva, gyökeret vernek az ágakba.
A többi rigófaj is nagyban közreműködik a bogyótermő bokroknak, növényeknek eltelepítésében s kivált a galagonya, boróka, vadrózsa, kökény, papsapka, madárcseresznye, fagyal, vörös som, vörös berkenye, hólabda, örökzöld s efféle bokrok termését hurczolja szanaszét…” (Chernel István: Magyarország madarai, 1899)
A fagyöngyöt is sokféle madár terjeszti, és a léprigó sem csupán a fagyönggyel táplálkozik. Éppen ez a gazdag kapcsolatrendszer jelenti a növények, állatok számára a változatos élőhelyeken a fennmaradás, szaporodás, túlélés lehetőségét.
Eddig mindez nagyon szép, de mi történik, ha megjelenik a tájban az ember, és rájön, hogy a viszonylag termetes léprigó húsa nagyon ízletes csemege? A bogyók ragadós nedvéből a madarászok évszázadokon át madárlépet főztek, ezt vékony kis lépvesszőkre kenték, és ezzel fogták meg a rigókat. A „lépre csal” kifejezés ma is él a köznyelvben, ámbár az eredeti jelentése lassan feledésbe merül.
A léprigó Magyarországon ma már védett madár, a „cserregő fagyöngypásztor” ültetheti bátran kedvenc csemegéjét, nem kell a madarászok kelepcéitől tartania. A madárvédelmi törvények megalkotására mintegy száz esztendővel ezelőtt került sor, és hogy milyen meggondolásból határozták el erre magukat elődeink, azt gyönyörűen indokolja meg Chernel István, a madarak védelméről szóló fejezetben:
„Az »emberben az ember« parancsolja, hogy ne csak uralkodjunk a többi élőlény fölött, hanem hogy hatalmunkat igazságosan éreztessük. Pusztán az értelem szavát követve önzésünk elragad, az anyag után való féktelen vágynak nyit utat s a valóság igazának felismerésében is megkápráztat.
Zsarnokságra vezet, irtunk, és kifosztjuk a természet kincseit, melyekkel csak akkor gazdálkodhatunk magunkhoz méltóan, ha érzelmeink sugalmazására is hallgatunk.
Ész és szív mindig együttesen vezessen, mert a szellem erejének és a kedély nemességének kellő összhangjával fogunk csak igazán az »oktalan állatok« fölé kerekedni s a természet egészéből egy fejjel kiemelkedni.
Kiváltságos jogokat szereztünk, de ezekből folyó kötelességeket is, melyek figyelmeztetnek arra, hogy mikor korlátlanul rendelkezhetünk az állatok életével, erőnket ne éreztessük az ártatlanokkal s ne irtsuk ki véglegesen a bűnösöket sem, mert nekik is van joguk az élethez, ők is szükségszerű hivatást töltenek be a természetben s hozzájárulnak az egyensúly fenntartásához.” (Chernel István: Magyarország madarai)
Az „emberben az ember” – ezt ma úgy mondanánk, hogy a lelkiismeret szava? A teremtésvédelmi szemlélet első csírái már ilyen korán megjelentek elődeink gondolkodásában? Igen, ezért nem néma körülöttünk a táj, és ma is gyönyörködhetünk a madarak énekében és a fagyöngyök varázslatos szépségében.
Vajon a mi nemzedékünk mit őriz meg ebből a még mindig meglévő gazdagságból utódainknak?
Szöveg és kép: Lechner Judit