Újrakezdődik az egyházi év körforgása: ismét „eljött az Eljövetel”. (Az „advent” szó latinul „eljövetelt” jelent, „adventus Domini” = „az Úr eljövetele” az időszak eredeti neve.) Legutóbbi adventi cikksorozatunk óta jelentős események történtek, melyek hatással vannak a teremtésvédelmi gondolkodásra. Megjelent Ferenc pápa Laudato si' kezdetű enciklikája, mely a kérdést a katolikusok figyelmének első vonalába igyekszik emelni, de a világ érdeklődését is felkeltette. Elérkeztünk a párizsi ENSZ-klímacsúcshoz, melyet nagy aggódással és reménykedéssel vár az emberiségnek a környezet iránt felelősséget érző része. Az esztendő során Európában megjelent migráns-áradat gyökerénél éghajlatváltozási okok is felismerhetők. A terrorizmus újjáéledése és belépése közelebbi környezetünkbe pedig egy feszültséggel teli önálló szintet ad hozzá a nemzetek közötti kapcsolatok, a kultúrák közötti kölcsönös felelősség kérdéséhez.

A Szentatya enciklikájától kezdve a különféle politikai nyilatkozatokon és az internetes véleménnyilvánításokon át egészen a hétköznapi személyes beszélgetésekig sokan igyekeznek felrázni az eberek lelkiismeretét, megjelölni a tennivalókat, és minél nagyobb cselekevő tömeget mozgósítani melléjük. Mi az idei adventi elmélkedésekkel egy olyan szeletét szeretnénk kiemelni a törekvésnek, ami talán ritkábban kap figyelmet. Úgy gondoljuk, hogy a felelősségébresztésnek a figyelmeztetésekkel és a helyzet drámaiságának ecsetelésével legalábbis egyenrangú másik eszköze a reménykeltő távlat, az elérni kívánt cél bemutatása. Az embereket és közösségeket valószínűleg jobban segíti a változásokban, a komoly döntések meghozatalában, ha ismerik azt a távlatot, azt az állapotot, amely felé törekszenek. Azt is könnyebb felmérni, hogy jó irányba haladunk-e, ha van egy (meglehet ideális és a maga egészében nem egyik napról a másikra teljesíthető) mérce, amelyhez viszonyíthatjuk magunkat.